Címszavak: Ésszerűen feladni - Többet nyerni a feladással mint amit veszíthetsz a kockázattal.
A terv az volt, hogy július 6-án indulok a Wisla 1200 kerékpárversenyen. A rajt Wisla településnél volt, a Lengyel-Szlovák határon, emiatt gondoltam, hogy Szlovákián keresztül, kerékpárral közelítem meg, teljesítve egy „Slovak Divide”-ot is. A ráhangoló előtúra ~400 km-es, kb 4000 m szintkülönbséggel.
A teljes sztorihoz egy kis előélet: amikor a Vasvár-Finestre túrát teljesítettem májusban, az út utolsó részét komoly térdfájdalommal tettem meg. Ezt a tünetet nem hagytam figyelmen kívül, és júniusban ellátogattam egy bikefitre, azzal az elsődleges céllal, hogy megelőzzem a sérüléseket, és optimalizáljam a pozícióm a kerékpáron a hosszú utakra. A beállítás során 2,5 cm-t! emeltünk a nyereg pozíción, közelebb (feljebb) hoztuk a váltókarokat, és optimalizáltuk a stopli beállítást.
Tesztelni nem igazán teszteltem, júniusban nem mentem sokat, a legtöbb energiámat a tervezés vette el. Összesen 2 nagyobb tekerést iktattam be amikor a nyeregben töltött időm 8 óra körül volt, itt minden alkalommal hibátlanra vizsgázott az új setup. Szóval az izgatott várakozás és alapos felkészülés végén, a frissített beállításokkal július 4-én elindultam Budapestről a „Slovak Divide” első napjára, amelyre 240 km-et terveztem az előre foglalt szállásig. Gyönyörű meleg időm volt, egy kalandos (lezárt) földútas útvonallal, összességében szuperül éreztem magam. Nyitrán meglátogattam a kollégáim, ahol meghívtak egy ebédre és egy sörre, majd kaptam tőlük egy kis útravalót is. A nap végére 240 km-t mutatott az garmin, amelyet 12 óra alatt teljesítettem: ez nem is hangzik rosszul.
Azonban 200 km után elkezdtem érezni, hogy a szokásosnál érzékenyebb az ülő felem, valami olyasmit benyomásom volt, mintha már 1 hete mennék napi 10 órát. A szállásig elgurultam, sok állva tekeréssel, és a lejtmeneteknél kiállással. Este aztán megbizonyosodtam a sebek milyenségéről – gondolhatjátok, hogy milyen jól néz ki mikor egy férfi a saját hátsóján keres sebeket a tükör előtt: és nagy volt a baj. Tisztálkodtam, kezeltem magam bőrregeneráló krémmel, majd elmentem vacsorázni, aztán hazaérve egy a helyzethez képest nagyon nyugodt éjszakát töltöttem a szálláson. Egy keveset gondolkodtam azon, hogy mi történik majd ha nem tudok menni, de nem igazán agonizáltam, lesz ami lesz gondoltam. Azt tudni kell, hogy van néhány sztorim amikor az egészségem kockáztatva „csakazértis” üzemmódban csináltam már végig különböző kihívásokat.
Másnap reggel aztán rájöttem, hogy 8 óra alatt nem regenerálódik a bőröm, így nekivágtam ugyan a napnak, de már az elején tudtam, hogy itt a legnagyobb kihívás az lesz, hogy hogyan fogok vissza vonatozni Magyarországra. Mentem 130 km-t javarészt állva és végül Zsolnán, a Wisla verseny rajtjától kb 40 km-re beültem egy lokálba megittam 3 sört, írtam email a versenyszervezőknek, hogy Gangel OUT, majd kerestem egy vonatot, és hazajöttem.
Az ez évre tervezett legnagyobb, 1600 km-es, az Északi tengerhez vezető túrám egy rossz beállítás miatt véget ért. Ez így tényszerűen, szárazon tragikusan hangzik, de tudom, és tudtam már ott is, hogy nincs értelme tovább menni, mert többet veszítek vele, mint amit nyerhetek.
Azóta eltelt 3 hét, érzelmi mélypontokon jártam, küzdöttem a csalódottság minden formájával, és jelenleg úgy állok, hogy el kellene mennem egy sebészhez aki késsel rendbe teszi a kialakult tályogot - azt hiszem ez a hivatalos megnevezése annak amit hazahoztam a kalandról.
Újabb építkezés indul, újrakezdem a nyeregválasztási folyamatot, amit 3 hónapos tesztelés után júniusban fejeztem be. Ez a rossz, a jó az, hogy az új bikefittel nem fáj a térdem. Az azt is jelenti, hogy egy problémát már megoldottunk, egy lépcsőfokot feljebb léptünk, a következő(k)höz meg erőt kell gyűjteni, és menni tovább. Mert mindig lesz következő.
Gangel Marcell írása