Néztem, ahogy a piszkos hab kifolyik az ujjaim között. Ruhát mostam a zuhanyzóban, és közben rengeteg érzés cikázott át rajtam. Elégedettség, büszkeség, fáradtság, üresség, és a kérdés, "Mi legyen a következő?". Arra gondoltam, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy hétben. Igyekeztem megszabadulni a sok sártól, portól, izzadságtól, étel- és italfolttól, hogy legyen tiszta ruhám, mert biztos voltam benne, hogy haza kell tekernem Magyarországra.
Két nagyobb kerékpáros túrát tudok magam mögött. Mindkettőt a párommal tekertük végig. 2015 márciusában Magunk útján projekt néven indultunk neki a felpakolt bringákkal, hogy reményeink szerint, Mongóliát is közbeiktatva, eljussunk Új-Zélandig. Egy évig voltunk úton, 15 000km-t tekertünk, megjártuk a Balkánt, Közép-Ázsiát, Kínát, Délkelet-Ázsiát. Nem jutottunk el Mongóliába, és Szingapúr lett a végső állomás.
2018 áprilisában újra nekivágtunk, hogy Szibérián, Mongólián, majd Japánon kerekezzünk végig. Ezúttal 6 hónapon át 7500km-t bringáztunk.
Mindkét utunkon önellátó, nomád stílusban utaztunk. Vittük az alváshoz, főzéshez, kerékpár javításhoz, kapcsolattartáshoz szükséges felszerelést. Ritkán aludtunk fizetett szálláson, vagy ettünk étteremben. Csak úgy futotta ilyen hosszan utazni, hogy minimalizáltuk a napi kiadásainkat, amit leginkább e két utóbbi tételen lehet megfogni.
Nagyon más dolog utazni, túrázni és más versenyezni. Más a tempó, a cuccok és ebből kifolyólag a kényelem mennyisége, és más tudatállapotban is van az ember. Túrázás közben megszűnik az idő, általában nem fontos, hogy mikor kelsz, mikor indulsz neki. Akkor tartasz pihenőt, amikor jól esik, egy helyen akár hosszabban is időzöl ha a helyiek marasztalnak, és nem igen számolod a kilométereket sem. Aznap lett, amennyi lett.
Vajon a megszerzett rengeteg tapasztalat elég-e ahhoz, hogy teljesíteni tudjak egy komoly, ultra távú bikepacking versenyt? Egy versenyt, ahol fix útvonal van, amit végig követni kell, és szintidő amin belül teljesíteni kell a távot. Nincsenek szakaszok, és az idő sosem áll meg, akkor sem ha eszel, alszol, orvosért vagy kerékpár alkatrészért kitérőt teszel 50 km-re.
Idén nyáron szerettem volna kipróbálni magam, hogy helyt tudok-e állni egy ilyen típusú megmérettetésen. Egyedüli magyarként beneveztem a Carpatia Divide nevű bikepacking versenyre, amely az Északnyugati - és Északkeleti - Kárpátok lengyelországi vonulatait követi. A 625 km-es távon 16 000 méter pozitív szintkülönbséget kell megmászni, és mindehhez 200 óra áll rendelkezésre. Nincsenek frissítő pontok, a szervezőktől semmilyen segítségre nem lehet számítani a verseny alatt. Ez nem kegyetlenség, hanem a kihívás része. Ahogy a legtöbb bikepacking versenyen, úgy itt is tilos minden olyan külső segítség, ami nem áll minden versenyző rendelkezésére. Vagyis aludhatsz hotelben, ehetsz étteremben, de papa, mama és a család nem várhat az Opel motorháztetőn előkészített terülj-terülj asztalkámmal, vagy a szervizes haverod komplett bringaszerelő műhellyel az ösvény mellett. Nem vehetsz igénybe semmilyen motorizált segítséget, az egész távot kizárólag emberi erővel hajtott kerékpárral kell teljesíteni. Szabad viszont egymást segítenie a résztvevőknek, ha valaki bajban van, mert sajnos ez többekkel előfordul egy ilyen verseny alatt.
Már maga az is a taktika része, hogy ki milyen kerékpárral indul, mennyi és milyen felszerelést málház fel a bringára, mikor áll meg, mit és mikor eszik, hogyan frissíti magát, hol, mikor alszik.
Igyekeztem fizikailag felkészülni a versenyre, rövidebb (25-40-60 km), intenzív tekeréseket csináltam, futottam, saját testsúlyos gyakorlatokat egészítettem ki pilates edzésekkel és sokat nyújtottam.
A bringa: Más lehetőség híján a sokat megjárt és megbízható, 26"-os magyar, acélvázas Hunor expedíciós bringámmal terveztem versenyezni. Átesett a kerékpár egy kis átépítésen, MTB felnikre cseréltem a túra felniket. Felkerültek a terep gumik, előre egy 180-as tárcsát kapott, és könnyebb nyeregcsövet vadásztam a használtpiacról, valamint a 17 fogas hátsó Rohloff fogaskerékhez előre egy 36 fogú lánctányért párosítottam, mert tudtam a 16.000m szint nem viccel, lesznek nagyon meredek kaptatók. Ha tudtam volna... Bár mehettem volna könnyebb nyereggel is, végül a bejáratott Brooks B17 mellett tettem le a voksom. Nagyon sokan kénytelenek feladni az ultra versenyeket fenékproblémák miatt, ezért nem szerettem volna kísérletezni egy új nyereggel. Teleszkópot nem kapott a bringa, így egy merev vázas és villás "rombolóval" álltam a starthoz.
A kerékpár felszereltsége: Váz és villa: Reynolds 853-as Hunor acél Hajtás: SLX hajtómű, Surley 36 fogú acél lánctányér, Rohloff agyváltó 17-es fogaskerékkel, KMC 8 spd lánc Kormány és stucni: FSA MTB alu, ESI markolat Fékek: TRP Spyke mechanikus tárcsafék, elől 180 XT Ice tech, hátul 160 Rohloff tárcsákkal, fél-fémes betétekkel Nyeregcső: Thomson Elite Masterpiece Nyereg: Brooks B17 Első kerék: Mavic en521 felni, xt agy, dt küllők, Nobby Nic 26x2.25 gumi Hátsó kerék: Mavic ex721 felni, Rohloff 500/14 agyváltó, dt küllők, Continental Xking 26x2.2 gumi Kulacstartó: egyszerű alu, 1-1 db az első villán, 1 db az alsó vázcső alatt
Táskák: Kormány harness: saját készítés. Ide került a polifoam, beletekerve a sátorral, rudakkal, pöckökkel. Az esőkabát és az éppen száradó ruhák is itt landoltak. Váztáska: saját készítés, rolltop dizájn. Ide került az étel, az alkatrész, és minden olyan cucc, ami gyorsan kelhetett útközben (széldzseki, töltők és pótakksik, stb.) Nyeregzsák: Specialized. A pehelytakaró és az összes ruha ide ment, plusz a főző és a palack. 2db feeder és tank táska: saját készítés. Az egyik feederbe ment a spot tracker, a power bank, világos szemüveg, pénz és iratok. A másikba étel-ital. A tank táskába kerültek a kis szerszámok, nedves törlőkendő, hogy mindig kéznél legyenek.
Szerszám és pótalkatrész lista: Gumileszedő multiszerszám készlet láncbontóval 3,4,5-ös imbuszkulcs (a multiszerszámmal nehéz mindenhova odaférni) 10-es mini villáskulcs pumpa 1db pótbelső darab lánc és gyorsszem fékbetét 2 pár (semi metallic) gumijavító foltkészlet Rohloff láncolaj+rongy szelep átalakító pótcsavar a markolatváltóhoz illetve a nyeregcsőhöz kábel kötegelő Gorilla Tape
A pontos navigálás az egyik legsarkalatosabb pontja a versenynek. Mivel előre megadott útvonalat kell a versenyzőknek követnie, minden elkeveredés súlyos időveszteséggel járhat. Velem is előfordult, hogy benéztem a jelet, legurultam egy hatalmas dombon, és mire észbe kaptam már késő volt. Hiába tudtam volna egyszerűen visszatérni a megfelelő útra, vissza kellett tolni a bringát pont ugyan arra, mint amerre lejöttem, és ott visszacsatlakoznom, ahol letértem. Minden versenyző kap induláskor egy GPS spot trackert. Ez egy gyufás skatulya méretű kis kütyü, amely folyamatosan küldi a versenyző aktuális helyét, és így a szervezők és a "nézők" is az interneten, élőben nyomon tudják követni a verseny állását. Az eszköz arra is szolgál, hogy pontosan rögzíti a bejárt útvonalat és a verseny végeztével ellenőrizni tudják, hogy a versenyző az előre megadott útvonalat járta-e be, nem csalt-e, nem rövidített-e valahol. Folyamatosan bekapcsolva kell tartani, időnként tölteni, nehogy lemerüljön. Emellett mindenkit megkértek, hogy egy saját eszközön is rögzítse a bejárt útvonalat, hogy amennyiben a spot tracker eltérést vagy érthetetlenséget mutat, igazolni tudjuk, nem csaltunk.
Előre megkaptuk az útvonalat tartalmazó GPX file-t. Igyekeztem minél tüzetesebben tanulmányozni a térképet, szakaszokra bontani a távot, bejelölni a potenciális alvóhelyeket, A, B és C opciókat gyártani. A vízlelő helyeket is bejelöltem, valamint a sokáig nyitva tartó boltokat. Terveket készítettem, amik tudjuk arra jók, hogy előbb vagy utóbb kikukázzuk őket. Az útvonalat letöltöttem a telefonomra is, amelyen tartalékként az Osmand offline térkép alkalmazást futtattam, valamint a Garmin készülékemre is, amit a tényleges, folyamatos navigáláshoz használtam.
Felszerelés: Betettem egy mutifunkciós utazó töltőt amiről egyszerre 4 készüléket tudok usb-n keresztül tölteni, plusz egyet 220-as csatlakozón keresztül. Vittem egy külső aksit (20 000mAh), töltőkábeleket, fejlámpát, pótelemeket a Garminhoz, fejlámpához és kilométer órához, és egy ipod shuffle-t fülhallgatóval, ha esetleg kellene a motiváció. (Kellett!)
A Garmin-hoz bár sokféle konzol létezik, kevés az, amelyik igazán jól is használható és bírja a rázkódást. Külföldről rendeltem egy profibb konzolt, ami nem érkezett meg időben, így B opció után kellett néznem. Épp nálunk vendégeskedtek orosz ismerőseink, és Andrej gyorsan összeeszkábált egy habszivacs konzolt, amit bár volt aki megmosolygott, az egyik legszuperebb felszerelésnek bizonyult, és maximálisan teljesített.
Az alváshoz egy könnyű polifoamot, egy magam varrta, kicsire összecsomagolható, nyári pehelytakarót és egy sátor külsőt vittem a megfelelő rudazattal. Mindez összesen 1,7 kg-ot tett ki. Nem a legkönnyebb menedék, de mindenképp kellett valami, ha a hegyek között elkap egy nagy vihar és nincs hova behúzódni a közelben.
Egy ilyen versenyen az ember nem váltogatja a ruháját. Elviseli a koszt, a szagokat, esetleg kimossa amit tud és éjjel szárítja alvás közben, vagy nappal a bringára kötözve. Felvettem a kerékpáros-betétes alsót, rá egy sortot, zoknit, cipőt (nem spd-t a sok tolás miatt), rövid ujjú felsőt, csősálat a sisak alá, valamint egy rövid ujjú kesztyűt. Vittem még tartalékba: egy normál alsót aludni, egy rövid és egy hosszú ujjú technikai felsőt, egy hosszú aláöltözet alsót, egy vékony és egy vastag váltás zoknit, egy pehelydzsekit, esőnadrágot és dzsekit, valamint egy széldzsekit, tartalék csősálat, vastag kesztyűt és egy sapkát. (Az itt felsoroltakból mindent, legalább egyszer felvettem a verseny alatt).
Igyekeztem utána olvasni a versenyen való megfelelő táplálkozásnak is. Azt írták az ilyen rövid, pár napos- egy hetes versenyeken nem fontos a zsírok utántöltése, ha van egy kis tartalék (akad azért...), azt elhasználja ügyesen a szervezet. Sokkal fontosabb a szénhidrátkészlet folyamatos utánpótlása, hiszen abból lesz az energia. Az elemózsiás táskámat e gondolatmenet alapján töltöttem fel. Mogyoróvaj, zabpehely, tortilla, aszalt gyümölcs és magvak, protein por, és energia szeletek kerültek a táskámba. Mivel még soha sem voltam ultra versenyen, nem tudtam miként fog a szervezetem reagálni a megterhelésre, mit fogok kívánni és mit nem. Vittem egy 100 g-os gázpalackot és egy főzőfejet is, bögrét, kanalat, és egy mini vízszűrőt.
Kiutazás, helyszíni előkészületek. Busszal utaztam ki Csehországba, Ostravaba, ahova hajnal 4:20-kor érkeztem meg. Gyors átpakolás a bringán és elindultam a hajnali szürkületben, hogy átszeljem az alvó várost. Az első combosabb kaptatón elkapott a félelem, hogy rettenetes formában vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy "Ja! Hisz kényelmetlenül 1-2 órát aludtam csak a buszon." Nincs nagy baj, csak nagyon lestrapált vagyok. (Egy mezőn aztán délelőtt dobtam is egy szunyát, ami sokat segített.)
Harmincöt kilométert kellett a cseh-lengyel határig tekernem, majd még tizenötöt a úti célomig. Ustron városa, ahonnan a verseny indult, egy Délnyugat-Lengyelországban található üdülőparadicsom. Télen a sí, nyáron a túrázás, bringázás szerelmesei látogatják a környéket. Egy kis, nyugis kempingben szálltam meg, ahol 3 napot töltöttem a verseny előtt, hogy mindennel elkészüljek az indulásra. Kiegészítettem még pár aprósággal az elemózsiás pakkom, minden cuccomat bepakoltam, átnéztem a bringát, hogy semmi meglepetés ne érjen útközben. Ért viszont a helyszínen, amikor láttam, hogy a hátsó gumit oldalt kivágta valami és kilátszik a belső. A városban szerencsére a második kerékpárboltban találtam minőségi, 26-os méretű MTB gumit. Beállítottam a fékeket, meghúztam, és megolajoztam a láncot, mindent átnéztem a bringán, és próbapakolást csináltam, hogy minden beférjen. Tovább tanulmányoztam az útvonalat, képeslapot írtam, körbe kerekeztem Ustront, jókat ettem, zenét hallgattam és hangolódtam fejben a megmérettetésre.
A versenyt megelőző este volt a regisztráció és eligazítás az egyik helyi kertvendéglőben. Átvettem a rajtcsomagomat. Ötvenhetedik nevezőként a 057-es számú sapkát kaptam, egy Carpatia Divide mezt, rajtszámot, valamint hozzám került a bekapcsolt spot tracker is. A kerthelyiség nyüzsgött a kerékpároktól, idősebb és fiatalabb bringásoktól. Én egy francia sráccal valamint két, idősebb holland fickóval ültem egy asztalhoz. Hamar beszélgetni kezdtünk egy jó hideg sör mellett és kiderült, a francia srác elég tetemes ultrakerékpáros verseny múlttal rendelkezik és komoly esélyekkel az első tízben végzéshez.
Kaptunk egy finom vacsorát, és kellemesen elbeszélgettünk. Természetesen ment a bringa mustra is, néztem ki milyen kerékpárral és felszereltséggel vág neki. Volt ott minden: fatbike, össztelós enduró gép, karbon xc versenybringa, gravel, trekking és cross kerékpár, full merev MTB és egy gyönyörű, magyar expedíciós bringa is. Kaptunk egy finom vacsorát, majd következett az eligazítás, lengyelül. A versenyigazgató fia, Olek, aki szintén indult a versenyen, angolul összefoglalta az elmondottakat. Nem spilázta túl; "Vigyázzatok a lefeléken, nagyon technikás néhány helyen, nem szégyen leszállni és letolni, és sötétben ha lehet, ne tekerjetek! Sok szerencsét!"
A rövidre szabott tájékoztató után a szálláshelyem felé vettem az irányt, de csak miután magamra kaptam néhány réteget, mert igencsak csípős volt az este a bringa nyergében.
Rettenetes éjszakám volt. Alig tudtam talán 3 órát összesen aludni. Még a kerthelyiségben ülve belement egy bogár a szemembe, és bármit is próbáltunk, nem sikerült kiszedni belőle. Egész éjjel csípett, viszketett, könnyeztem, és ha ez nem lett volna elég, még meg is fáztam, amitől mint a hegyi patak, úgy folyt az orrom, tíz percenként felébresztve.
Első nap - Szembesülés Nem pont így képzeltem el a verseny előtti éjjelem, de felkelve mégis jó kedvem volt, és hála az éjjel megivott 2-3000 mg C-vitaminnak, a megfázás is eltűnni látszott. Amire nem volt szükségem a versenyen, azt bepakoltam abba a hátizsákba, amit átszállítás után majd a célnál vehetek át. Előre tudtam milyen jó lesz majd tiszta pólóba és gatyába bújni. Annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam egy falatot sem enni, csak egy kávét ittam és kilenckor kigördültem a kempingből. Közel volt a város, 9:15-kor a főtéren álltam, ahol már rengetegen voltak. Leadtam a hátizsákom és nyugodtan nekiültem megreggelizni, itt már nem volt miért izgulni. Még telefonon beszéltem a párommal, Enikővel és megnyugtattam, hogy jó helyen vagyok és készen állok a 10 órás startra. Üdvözöltük egymást a tegnapi újdonsült ismerősökkel, és beálltunk a bolyba.
- 5, 4, 3, 2, 1 - számolt vissza a versenyigazgató a sor elejéről kerékpárján ülve, majd felharsant egy közös "Carpatia divide" kiáltás és nekiindultunk. Az volt a megállapodás, hogy az első pár kilométeren, amíg el nem érjük az erdőt, mindenki kulturáltan halad együtt, onnan mehet az eszeveszett versenyzés. Aki nem volt benne biztos, hogy mi vár rá, az hamar szembetalálkozott a tényekkel. Az első 8,5 km-en mindjárt másztunk 500 métert, ebből tetemes távon tolva a bringát a sáros, meredek erdei ösvényeken. Az is rögtön kiderült, hogy ez nem csak a szintkülönbség miatt lesz egy nehéz verseny, hanem a terep minősége is komoly kihívások elé állított minket. Meredek, omladékos, sziklás-gyökeres lefelék, ahol elég egy pillanatra nem figyelni és máris lehet nyomni a hegyimentő segélyhívót. Már az első pár órában többen kiszálltak a versenyből.
A szemem könnyezett és csípet, fél szemmel hunyorogva, fáradtan a kialvatlanságtól próbáltam bármiféle értelmet keresni ama tettemben, amikor átutaltam a nevezési díjat a versenyre. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem volt túlzás a 200 óra szintidő a szervezők részéről.
A mezőny délutánra szétszakadt. Levált pár sprinter, akik elhúztak elöl, valamint kialakult két nagyobb boly. Én a második boly közepe-vége felé álltam be. Nem akartam túlhajtani magam, mert tudom sokan úgy rontják el, hogy hamar túlterhelik magukat. Ez nem egy 50 km-es maraton verseny, ami pár óra alatt eldől, ez 625 km és napokig fogunk menni. Délutánra már mindkét holland bringás kiesett. Az egyikük hamar belátta, hogy túlvállalta magát és nem fogja bírni a brutális szintet, a másik pedig egy esésnél bordatörést szenvedett és feladni kényszerült. A francia srác szépen haladt valahol az első húszban (pár nap múlva, térdproblémák miatt ő is feladni kényszerült).
Egyre inkább magunk mögött hagytuk a lakott területeket és beljebb és beljebb mentünk a sűrűbe. Csak a navigációmra tudtam támaszkodni, semmi más nem segített.
Erősen esteledett már amikor megérkeztem egy kis faluba, ahol szerencsémre még nyitva volt a bolt. A boltos hölgy nagyon kedves volt, szerzett nekem szemcseppet és csepegtettünk a szemembe. Jobb nem lett, de rosszabb sem. Vettem kólát, és ránéztem a térképemre, hogy kiderítsem hol is aludhatnék aznap éjjel. Már régen elengedtem a 134 km-es A opciót, a 123 km-es B és 99,5 km-es C opciót is. Ennyit a tervekről, jöhet az improvizálás. Tőlem 10 kilométerre, az útvonaltól pici kitérővel, volt egy menedékház. 610 métert kellett még másszak. A táv első kétharmadán tekertem, a maradékon toltam. Ököl méretű kövek között lépegetve jutottam egyre feljebb a feljövő, narancssárgán izzó telihold fényében. Rám sötétedett és amikor hátrapillantottam láttam, ahogy 4-5 fénypont kúszik lassan egyre magasabbra mögöttem a hegyen. Megnyugtatott az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Este fél 10-kor láttam meg a menedékház előtt lobogó tüzet. Rengeteg bringa volt a menedékházat körbeszaladó fa korlátoknak támasztva. Magamhoz vettem a szükséges éjszakai cuccaimat és beléptem a házba, ahol a folyosót már kezdték a versenyzők ideiglenes tömegszállássá alakítani. Matracok és alvó emberek hevertek mindenfele az asztalok és székek között. A konyha már bezárt, de ezen nem aggódtam. Egy forró zuhany után magamba erőltettem egy kis fehérjeporral felturbózott zabkását, egy picit lenyújtottam, töltőre raktam amit csak kellett és nyugovóra tértem a többi, folyosón szuszogó között. Az első napomon 72 kilométert tettem meg 2500 m szintet mászva.
Második nap - Kétségbeesés Hajnal négytől már többen hevesen készülődtek. Csak a jó szándék vezérelhette őket a hangos ajtó csapkodásban. Talán biztosak akartak lenni, hogy nem alusszuk el a korai indulást, hisz ez mégis csak egy verseny lenne. Fél ötkor csipogott az órám, de mivel még nyirkosak voltak az izzadságtól a tegnapi cuccaim, felvettem őket és visszabújtam a meleg takaró alá. Egy fél óra alatt meg is száradt rajtam minden. Készülődés, pakolás, reggeli zabkása és kávé, felmálházás és 6:30-kor már gurultam lefelé a meglepően langyos reggeli levegőben.
Visszatértem a meghatározott útra, ahol egy izgalmas single track következett az erdőn át, némi sárral tarkítva. Páran, akik egy tempót mentünk kimondatlanul összeálltunk egy falkává. Elkezdtem ismerkedni a körülöttem lévőkkel. Elég vegyes társaság voltunk; cseh, egy amerikai lány (egyike a három női indulónak), angol, több lengyel és egy magyar tekert együtt. Egy meredek mászás után, ahol lépésről lépésre tudtunk csak feljebb haladni, magunk után emelve, húzva-vonva a bringákat, megérdemelt lejtőzés következett. Az idő borús lett, elég hideg és szeles ahhoz, hogy fázzunk az izzasztó mászás után. Kapóra jött a menedékház, ahova tizenötnél is több bringás zsúfolódott be, hogy egyen valamit, megmelegedjék és az izzadt ruháit valamelyest megszárogassa.
A menedékházat egy hosszú lejtőzés követte, ami még akár élvezetes is lehetett volna, hamar kiderült azonban, hogy nagyon hiányzik egy első teleszkóp. Rettenetesen köves volt, a lelket is kirázta belőlem. Egy hosszabb országúti szakasz következett, és 13:00 óra környékén elértem a százas "kilométerkövem".
Az idő egyre melegebb lett és a következő hosszú, kegyetlen mászásnál már 30 fok körül volt a hőmérséklet. A hegytetőre felérve ebédszünetet tartottam és minden izzadt ruhámat kiteregetem a napra száradni. Közben több, már ismerős bringás elkerült, és újabbak tűntek fel. Eü készletemből kisegítettem Patrikot, egy lengyel srácot, aki hatalmasat esett és csúnyán szétvágta a kezét.
Egy órát pihentem, és az egyre aggasztóbban gyűlő gomolyfelhők alatt szálltam újra nyeregbe. Egy pár kilométer múlva már szemerkélt az eső. Az egyik német bringás tájékoztatott, hogy csúnya vihar közeledik, amit ő inkább ott próbál meg átvészelni a fák védelme alatt. A térképemen 8km-re volt egy menedékház, én oda igyekeztem. Életem egyik leghosszabb 8 kilométere volt ez. Az eső eleinte nem tudta eldönteni hogy essen-e vagy se, de aztán határozottan állást foglalt. Mint a zuhany, úgy ömlött az eső, hatalmas villámlások és mennydörgések kíséretében. Felváltva toltam és tekertem a bringát, ahogy a terepviszonyok éppen megengedték. Egy fél óra után ázott át a cipőm és kezdtem nagyon fázni a 10 fokban. Az esőcuccaim kezdték megadni magukat a tomboló viharnak. Másfél órát töltöttem az esőben, mire odaértem a házhoz. Nagyon utáltam akkor mindent és mindenkit, magamat is beleértve. A ház körül huszonhárom rajtszámos bringát számoltam össze és belépve olyan kép fogadott, mint amit a hírekben egy hurrikánkatasztrófa után láthat az ember egy-egy evakuációs központban. Mindenhol vizes cuccok és felszerelések kiterítve vagy fellógatva, emberek minden talpalatnyi helyen. Letörve, mint egy vert sereg, vonultam be, mert tudtam én már nem fogok továbbmenni a teljesen átázott cuccaim miatt. Nagyon keveset tudtam csak haladni aznap, elkeseredett és mérges voltam. Ha ez így megy tovább, a 200 óra sem lesz elegendő a táv teljesítéséhez.
Sok bringás leereszkedett az 5 kilométernyire lévő településre, hogy ott keressen szállást magának. A konyha hamar bezárt, és bár az emeleti bárban zajlott az élet, nem volt kedvem társaságban lenni. A turista étkezőben szerencsére senki nem volt, így oda vackoltam be magam. Mindenem kiteregettem, ettem, és egy kis zenehallgatással igyekeztem lelket verni magamba. A család megnyugtatott, hogy nem kell végigcsinálnom, ők már most is büszkék rám, és komolyan el is gondolkodtam a kiszállás lehetőségén, de azt tudtam, hogy nem akkor fogom meghozni a döntést. Az este folyamán hárman is csatlakoztak hozzám a rögtönzött szálláson. Négyen, négy sarokba vackoltuk be magunkat. 51 km és 1200 m mászás volt a napi mérleg.
Harmadik nap - A véget nem érő Szerencsére sokkal nyugodtabb éjjelünk volt és reggel ötkor egész kipihenten ébredtem. Be kellett állítanom a fékjeimet a tegnapi vizes, saras menet után, lepucoltam és megolajoztam a láncot is. Közben megvilágosodott és gyönyörű, de hideg napfelkeltével ajándékozott meg minket a reggel. Fél hétkor indultunk neki egy veszetten technikás, saras lejtőzésnek. Hét után kevéssel leértünk a kis település boltjához, ahol megreggeliztünk. Kiszállni a versenyből? Eszembe sem jutott már.
Egy idő után újra szétszakadtunk és mindenki a maga tempójában haladt. Az idő szép volt és végre erőt is éreztem magamban. Sok mindent tartogatott a nap. A szervezők becsempésztek két, szuper izgalmas, bringaparkos szakaszt is, ahol technikás single tracken száguldhattunk lefelé. Találkoztam trail angelekkel is. Az " ösvény angyalainak" hívják azokat az önkénteseket, akik a maguk önszántából és költségére kimennek egy esemény útvonalára és frissítőt kínálnak a versenyzőknek. Ez belefér a szabályokba, hiszen mindenkinek lehetősége van megállni és fogyasztani. Elhagytam az átlátszó szemüvegem, megvolt az első defektem is, majd nem sokkal a javítás után egy méhecske is megcsípett a fejemen. Gondoltam ez mára így elég is lenne akkor a nehézségekből. Egy hosszabb közúti szakasz következett, majd egy kerékpárúton találtam magam, erős szembeszéllel. Az ösvény miután átszelt egy kisebb lakott települést újra a vadon felé vezetett, és feltárultak előttem a Magas-Tátra csúcsai. Gyönyörű látvány volt. Egy hosszú, saras tolós szakasz után erdészeti utakon száguldottunk lefelé és újabb lakott településre érkeztünk. A lengyel bringások, akikkel együtt tekertük le az utóbbi 10-15 kilométert, étterem után néztek. Az egyikkőjüknek gondja akadt a tárcsafékével, amit szintén szerettek volna megjavítani. Én egy kisboltban beszereztem némi sonkát, sajtot, tortillat, joghurtot és zöldséget. Gondolni sem bírtam a zabpehelyre vagy mogyoróvajra, de még az energia szeletek gondolata is elvette minden étvágyamat. Egyszerűen nem kívántam az édeset. Gyorsan meguzsonnáztam, és a térképemről konstatáltam, hogy onnan már csak 26km és 450 m mászás választ el Zakopanétól. Kinéztem ott egy kempinget, ha semmi más lehetőség nem lenne. Azt tudtam, hogy bitang drágák ott a szállások, marad a bivakolás vagy a kemping. Kellemesen másztam felfelé nap utolsó sugaraiban, gyönyörű fényben úszott minden. Rám sötétedett mire elértem az utolsó erdei szakaszt, egy technikás, gyökeres, köves single tracket. A bringa- és fejlámpám fényében igyekeztem a legoptimálisabb nyomon haladni a csúszós, saras gyökerek között a sűrűn benőtt ösvényen. Néha le kellett szálljak, miközben fülembe csengtek Olek szavai: "Nem szégyen.". Zakopanéba este kilenc körül értem be. Hatalmas nyüzsgés fogadott, éttermek, vendégházak sorakoztak egymás után, embertömeg hömpölygött az utcán, egy koncert hangja az egész várost betöltötte. Megtaláltam a kempinget, ami büszkén, három csillaggal hirdette magát (máig sem tudom miért). Egyenesen a zuhanyzóba mentem egy forró fürdő reményében, de csak nagy jóindulattal tudnám langyosak nevezni a víz hőmérsékletét. Kötelező kütyü töltés a konyhai konnektorokról, vacsora egy gyors instant, de forró levessel, meg némi tortillába csavart maradékkal. Megpróbáltam, egy kevésbé hangos környéken, felállítani a kuckóm). Azt hittem 121 km és 2600 m megmászása után könnyen álomba zuhanok majd, de küszködtem az elalvással.
Negyedik nap - Az eltévedős Reggel 4-kor a szokásos óra csörgésre keltem. Gyorsan lebontottam hűvös, éjjeli menedékem, magamba erőltettem valamicske reggelit, összepakoltam és már úton is voltam. Ismét meglepően kellemes idő volt, rövid ujjúban indultam neki a Zakopane határában húzódó hegy mászásának, ezúttal betonon. Hosszan másztam, jó két órán át, magam mögött hagyva Zakopane zajos, nyüzsgő környékét. Egy kellemes, erdőn át való lejtőzést követően apró falvak közé értem a hegyek gyűrűjében. Vasárnap a kis településeken nem könnyű nyitva tartó boltot találni, de szerencsémre egy nagyobb faluban találtam egyet. Nem sikerült mindent megvenni amit szerettem volna, mert az egyik pillanatban kivágódott az ajtó és 40 iskolás tódult be rajta. Mindenki csak egy kólát, csokit, jégkrémet vagy chipset akart venni, persze mind a negyvenen külön fizetve! A kassza felé vetődtem, és kijutottam az apokalipszis előtt. A bolt előtt megettem vagy 30 dkg édes, linzer aprósüteményt, lekísértem egy ivójoghurttal, majd tettem még egy kísérletet egy kóla vásárlására, de miután láttam, hogy még mindig tizenkilencen állnak sorban, lemondtam róla. A falu határában egy kis üzemfélénél a portás néni megengedte, hogy feltöltsem a kulacsaimat. Ahogy visszaraktam az egyik kulacsot láttam, hogy baj van. Eltörött az egyik kulacstartóm az első villán. Emlékeztem, hogy korábban átemeltem a bringát egy nagy farönkön és sikerült valamit odacsapnom. Reménykedtem, hogy nem a féktárcsa kapta. Nem az kapta. Gyorsan előkerestem az imbuszkulcsot, levettem a törött tartót, és egy darab gorilla tape ragasztószalaggal körbetekertem, Voilá! Egy kávéra is marasztaltak volna, de ezt kedvesen visszautasítottam majd robogtam is tovább. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak. Előző napokban monda valaki, hogy a verseny közösségi oldalán felhívták a figyelmünket egy időközbeni változásra. Az xy kilométernél lévő letérést az erdőbe eltörölték, jelölték is a helyszínen, és egy pár km-es kitérőt kell tenni. A kilométereket elszámoltam, el is voltam gondolkodva és a felfestett jelet se láttam, így ahogy kell, én letértem. Eleinte csak egyre sarasabb lett az ösvény, egy idő után már csak tolni tudtam. Egyszer csak eltűnt az ösvény és egy patak majd a sűrű erdő következett, meredeken felfelé. Itt már sejtettem, hogy baj van, és benéztem a letérést, de nem akartam újra, visszafelé is átmászni a dagonyán. A térképem szerint jó helyen voltam, csak ösvény nem ment tovább semerre, hiába kerestem mindenfelé. Állatcsapásokon igyekeztem feljebb jutni, a kerékpárt leginkább cipelve, húzva mint sem tolva, sűrű káromkodásokkal felverve az erdő csendjét. Csak egy pár száz métert kellett így megtennem, hegyet mászva, hogy visszakerüljek, immár a becsatlakozó ösvényre. Az örömöm nem tartott sokáig, mert a hegygerincre kiérve benéztem egy kanyart és követve az időközben mellém kanyarodó kerítést legurultam egy bazi nagy dombon. Csak sajnos a kerítés rossz oldalán, ami mellől az útvonal közben eltávolodott. Tolhattam vissza a bringát vagy egy kilométert, fel a dombon. Ez a kis eltévedős-legurulós csiki-csuki úgy másfél - két órámat rabolta el. Átmentem a kerítés jó oldalára és egy ereszkedés után megérkeztem a szlovákiai, Vöröskolostor (Cerveny Klastor) településre. A sebes folyású Dunajec-folyó természetes határ Lengyelország és Szlovákia között, és kedvelt rafting és kirándulóhely. Tömve volt a kisváros turistával. Nagy nehezen találtam egy éttermet, ahol bankkártyával is tudtam fizetni és rendeltem egy tál ételt meg egy radlert. Tudtam, hogy az eltévedés miatt már nem fogok tudni olyan jó távot menni, mint előző nap sikerült, de menni akartam, amíg csak lehet, amíg értelmét látom. Az ebéd elköltése után egy kerékpárúton a folyót követtem hosszú kilométereken át. Nem untatott a látvány, gyönyörű ahogy a folyó sebesen rohan lefelé a több száz méteres sziklafalak lábát nyaldosva. Magam mögött hagytam a folyót és újra mászásba kezdtem. Egy sípályához kellett felmászni először, aztán onnan még tovább és tovább. A kevés, és rossz minőségű alvás, és az utóbbi 800 m-es szintkülönbség megtette a hatását, érzetem, hogy elfogyott az erő. A nap már leáldozóban volt, de még volt egy kis időm a sötétedés beálltáig.
Az elsőre kinézett menedékházról kiderült, hogy pásztorok lakják, az udvart pedig 6 borjú méretű kutya, úgyhogy szépen tovább is álltam. Két kilométerrel arrébb aztán megtaláltam az ideális éjszakai szállásom, a Durbaszka menedékházat, Lengyelországban. A Durbaszka gyönyörű, tiszta, 100 fő elszállásolására alkalmas menedékház, olyan kedves személyzettel, amilyet ritkán találni. Örömmel fogadtak a lengyel bringások, sajnos nem túl vidám hírekkel. A cseh srácot, akivel többször együtt tekertünk, reggel elütötte egy autó Zakopanéból kifele jövet. Kórházba került, később kiderült, megúszta könnyebb sérülésekkel, de fel kellett adnia a versenyt. Rossz volt belegondolni, hogy ez bármikor, bármelyikünkkel előfordulhat. A tetőtérben lévő matraclágert választottam az árra való tekintettel. Mikor kiderült, hogy magyar vagyok, először felcsendült a "Lengyel, magyar két jó barát..." rigmusa mindkét nyelven (azóta megtanultam lengyelül is), majd a szállásadóm nagy mosoly kíséretében közölte, hogy szeretné, ha ingyen ott aludnék (ezt hajnalban még megtoldotta egy szuper jó nagy tejeskávéval is, amire szintén a ház vendége voltam, nem engedte kifizetni). Kicsit beszélgettünk a többi versenyzővel, megnéztük a naplementét , egy kedves lengyel pár megajándékozott egy doboz sörrel (Lengyel, magyar...újra elhangzott) és nyugovóra tértem. 90 km és 2100 m mászás jutott aznapra.
Ötödik nap - A belerázódós Négykor kíméletlenül felvonyított az ébresztőm és bár nagyon hívogató volt a meleg hálózsákban való szundizás gondolata, felkeltem. Összepakoltam a megszáradt cuccaimat, kaját, és egyéb dolgaimat. Reggelit csináltam magamnak, megittam az említett kávét, feltöltöttem a kulacsokat vízzel, bennük magnéziummal, c-vitaminnal és chia maggal. Egy másik sráccal a többiek előtt indultunk, fél hatkor, amiért megajándékozott minket a hajnal egy gyönyörű napfelkeltével. Ahogy a szélfútta füvön átsütött a fény, mintha hullámzó aranytengerben tekertünk volna. A pásztorok már fejték a juhokat, a kutyák lustán vették tudomásul a közeledésünket. Gondoltam rá még este, hogy sokkal korábban elindulok, de látva, hogy milyen sok nyájat legeltetnek a környéken, nem szerettem volna kockáztatni egy éjszakai kutyatámadást. Egyre csak ereszkedtem lejjebb és lejjebb, míg egy gázlón átkelve lakott területre nem értem. Reggel nyolckor 30 kilométerrel a hátam mögött parkoltam le a bringát egy szupermarket elé. Friss pékárú, sajt, sonka, zöldség landolt a kosaramban. Enikő aggódó hangon hívott fel, hogy hol vagyok, mert a tracker szerint lementem délre vagy 20 km-re az útvonaltól. Megnyugtattam, hogy csak valami pillanatnyi zavar lehet a rendszerben, de azért megkérdeztem az egyik eladót, hogy hol is vagyok pontosan. A tracker tévedett. Elköltöttem a reggelimet a bolt előtt ülve és élveztem az egyre melegedő reggeli levegőt. Egy óra múlva már hevesen tűzött a nap és izzadságban úszva toltam fel a bringát a több kilométernyi 15%-os emelkedőn. A meleget bírom, a hideget gyűlölöm. Aznap meleg volt, nagyon meleg és mi csak másztunk és másztunk, egyre feljebb. Csúcsra fel, majd kicsit le és még magasabbra fel, majd ismétlés. Azt meg kell hagyni a szervezők gyönyörű szakaszokat válogattak össze az útvonalba, nem volt unalmas egy percig sem. Egészen egy sípálya tetejéig másztunk 1114 m-re, hogy aztán egy őrült, hosszú lejtőzésbe kezdjünk. Zakopane óta nem láttam ekkora települést, mint ahova az utunk vezetett. Fél óra szünetet tartottam, feltöltöttem testem szénhidrát, kóla és jégkrém raktárait, majd újra nyeregbe pattantam. A város szélén újabb mászás várt. Innentől kezdve nem találkoztam egy versenyzővel sem másnap reggelig. Kezdtem jól menni. Kialvatlan voltam, de mégis egyre erősebbnek éreztem magam és délután kezdett egy gondolat szöget ütni a fejemben. Kitűztem, hogy meddig megyek el aznap,és ha az sikerülne, akkor már csak 170 km van hátra. Mentem már annyit bringával, megpakolva is, de nem terepen és nem ennyi szinttel. Vajon sikerülhet? A gondolat egyre csak erősödött, szárnyalt a fantáziám és kezdtem elhinni, hogy igen, sikerülhet, másnap éjfél fele talán be tudom fejezni a versenyt. Egész délután tekertem, jól haladtam, nem tartottam szüneteket, csak egyszer, mikor ettem. Zenét kezdtem hallgatni, hogy a kedvem se lohadjon. Sötét volt már mire elértem a kitűzött települést. Szállás után kellett néznem. Helyi bringás kissrácok készségesen segítettek volna sátorhelyet találni egy udvaron, de én valami csendesebbre vágytam. Jól kell aludnom, ha másnap be akarom fejezni. Ha nem is sokat, de jól. A falu végén találtam, egy kitűnő bivak helyet. Az erdészet által épített és üzemeltetett területen ingyen lehetett sátrazni és volt egy bivakház is. A kör alakú, zárt, fából épült pavilonban volt világítás, konnektor, asztalok, padok körben a fal mellett, középen nagy tűzrakó hellyel. Betoltam a bringát, áramra dugtam mindent amit töltenem kellett, csináltam egy forró levest és tüzet raktam. Élveztem a csendben pattogó tűz hangját, és a meleget, ami odacsalogatott egy kedves, lengyel túrázó párt is, akik később megleptek pár szelet pizzával, amit eltettem reggelire. A fal melletti padok elég szélesek voltak ahhoz, hogy kényelmesen elférjek rajtuk a matracomon. Minden igyekezetem ellenére 11 órakor kerültem a hálózsákomba". Hajnal háromra állítottam az ébresztőt. 130 km és 3000 m mászás után ezúttal nem kellett altatni.
Hatodik nap - A versenyzős Magam is meglepődtem milyen könnyen ment a kelés. Igyekeztem nem sokat szöszmötölni, gyorsan pakolni, enni. Izgatott voltam; minél előbb tekerni akartam. Vajon sikerül? Az a szerencsés bennem, hogy bármennyire is nehéz a helyzet, hideg van, rossz idő van, fáradt vagyok, maga a kerékpározás öröm a számomra. Ez a roppant egyszerű mozdulatsor, ahogy fel-le mozog a lábam a pedálokon valahogy végtelen elégedettséggel és boldogsággal tölt el. Kitoltam a bringát a bivakból, felkapcsoltam a lámpát a sötét éjszakában és 3:55-kor felültem a bringára. Ez alkalommal a mámoros elégedettség, hogy kerékpározhatok egy picit háttérbe szorult. Nem jutott neki hely az érzés mellett, hogy nem bírok ülni az ülésen, annyira fáj a fenekem. Ha még csak pár kilométert tettem meg és így fáj, hogy lesz ebből százhetven? Végre találtam egy pozíciót a nyeregben, amit még kis túlzással kényelmesnek is mondanék. A nap folyamán, a bukkanókat leszámítva, amikor odavertem, nem figyeltem többet a fenék fájdalmamra, csak nyugtáztam, hogy útitársként mellém szegődött. Elkezdtem figyelni a körülöttem lévő csendet, nem hallatszódott más, csak az aszfalton surrogó gumik hangja. Az éj sötétje nagyon lassan elkezdett meghasadni és a lilás-pirosság egyre jobban kúszott felfelé az égen. Teljesen megvirradt mire kiértem a főútra. Szerencsére elég széles volt a padka, így nem zavartuk egymást az elsuhanó kamionokkal. Az első benzinkúton fél hatkor vettem egy kávét egy péksüteménnyel és feltöltöttem a kulacsaimat. Tudtam, hogy egy hosszabb, több órás szakasz jön, ahol nem lesznek lakott települések, így boltok sem. A térkép szerinti 1kilométerre lévő boltba terveztem bemenni. Megnéztem a live trackert, és azt láttam, hogy a környéken lévő bringások többsége még egy helyben áll. Épp szedelőzködtem, amikor begurult az ötvennégyes versenyző. Jót röhögtünk előző nap, amikor egy pihenő alkalmával mondtam a többieknek, hogy olyanok vagyunk, mint a rabok a börtönben. Nem tudjuk egymás nevét, csak számról ismerjük a másikat. Összebiccentettünk Ötvennéggyel és tekertem is a bolt felé. Hamar kiderült, hogy nincs bolt. Visszamenni nem akartam a benzinkútra, gyorsan leleltároztam mi van a táskában, és nyugtáztam, hogy a nálam lévő étel és víz kitart délig. A vizet kell beosztanom, de vészhelyzet esetére ott van nálam a vízszűrő. Magam mögött hagytam a beton utat, és mászni kezdtem az erdőben. Útközben több bivakoló túrázóval is találkoztam. Volt aki a parkolóban a kocsi mellett aludt, volt aki a fák között ponyva alatt. Egy hosszabb, szenvedős saras rész után egy különleges, izgalmas rész következett. Egy vízzel elárasztott réten kanyargott az ösvény, néhol pallókon a föld fölött, néhol két méter magasra nőtt sások és bokrok között. Mint egy labirintus. Egy tábla segítségével megtudtam, hogy ha Nordkapp felé igyekeznék még 3190 km-t kellene megtennem, majd nem sokkal rá egy másik tábla arról tájékoztatott, hogy lehet hamarabb odaérnék, mint elsőre gondoltam, mert medvék vannak a környéken. A szervezők írták, hogy az útvonalon több helyen is lehetnek medvék, farkasok, bölények, körültekintően haladjunk, és semmiképp ne közelítsük meg az állatokat. Az utóbbi kettő annyira nem emelte meg a pulzusom, bár egy nagyobbacska bölény mindenképpen tiszteletet érdemel, de medvével semmiképp nem szerettem volna találkozni. Nem csak a potenciális veszély miatt szerettem volna elkerülni a találkozást, hanem az esetleges várakozás, időveszteség, kerülő út megtétele miatt is. A medvecsengőm folyton kéznél volt, szépen kiakasztottam a kormányra, had tegye a dolgát.
Előző nap tudatosodott bennem csupán, hogy ez egy verseny. Addig csak mint egy túrára tekintettem, a célom az volt, hogy teljesítsem a kiszabott időn belül. De az ötödik nap elkezdtem számolni, hogy kihez képest, hol is vagyok a mezőnyben. Milyen jó lenne tényleg hat napon, vagyis 144 órán belül teljesíteni, ahogy még anno otthon eljátszottam a gondolattal. Na ezért nem akartam medvével találkozni, mert ekkor már versenyben voltam. 144 óránál előbb akartam beérni, előbb, mint Ötvennégyes, és előbb mint azok, akiket hátra hagytam előző nap.
Elértem az első lakott települést, talán tíz házból állt. A hőmérséklet 30 fok fölött volt ekkor már. Pár kilométer után megláttam egy kisboltot, épp jókor termett oda. Ittam egy hideg, alkoholmentes citromos sört, ettem egy doboz kekszet és adtam magamnak egy kis pihenő időt. Nagyon szépen gyűltek a kilométerek, már majdnem hatvanat megtettem, és még nem volt dél. Begurult Ötvennégy is, hasonlóan felszerelkezett enni- és innivalóval és már robogott is tovább. Láttam, hogy ő is versenyben van. Velem (is) versenyzik.
Innentől kezdve felgyorsult az idő. Azt hiszem itt kapott el engem teljesen a gépszíj. Nem tartottam több pihenőt. Csak vécézni, vagy annyi időre álltam meg, amíg vettem valamit a kisboltokban, de már a bringán ettem és ittam. Ötvennégyet elkerültem a mászásoknál, ott úgy tűnt én vagyok a gyorsabb, de szépen visszahozta a technikás lejtőzéseknél, ahol ő az össztelós, 29-es bringájával fürgébb tudott lenni. Egész nap ment az üldözés. Olyan 85-90 százalékon hajtottam magam, igyekeztem minden erőmet a mászásokra és tolásokra tartalékolni. A szervezők erre a szakaszra is betettek egy kerülőt, ezúttal figyeltem és nem tévedtem el. Az utolsó sugarai tűntek el a napnak, amikor felértem egy hegy tetejére. Betömtem egy müzlit a számba, egy kis kólával leöblítettem, és töltőre raktam a telefonomat, hogy biztos kibírja a verseny végéig. Épp egy picit lenyújtottam, amikor megjelent Ötvennégy. Ez a srác sosem marad le? Összevigyorogtunk, ő ment előre. Megcsodáltuk a tájat, majd bevettük magunkat a sűrűbe, egy nagyon technikás, köves, gyökeres lejtmenetbe. Hamar olyan sötét lett, hogy lámpát kellett kapcsoljak. Egyre távolabbról hallottam a fékjeinek vonyítását, ami azt jelezte, hogy gyors és egyre messzebb van tőlem. Igyekeztem beleadni apait-anyait, de a merev villa és váz nem sok kamikáze akciót engedett meg. És akkor megtörtént a baj. Túl közel mentem egy szakadék széléhez amikor megakadt az első kerék és láttam, ahogy magam mögött hagyom a bringát és repülök le a szakadékba. Az agyam vészjelet küldött, hogy baj van, közben párhuzamosan kereste a megoldást, mindezt egy másodperc alatt. A szakadék széléből kinövő, kar vastagságú fában sikerült röptömben bal kézzel megkapaszkodnom, miközben jobbal sikerült elkapnom az engem kísérő repülő bringát a kormányszarvnál fogva. Hihetetlen volt! Ha más meséli nem hiszem el, hogy ez megtörténhet. A Jóisten tenyerén landoltam, én is és a bringa is egy karcolás nélkül megúsztuk. Nagy nehezen felkepesztettem előbb a bringát, majd utána másztam én is. Remegtem a sokktól. Gyorsan ittam egy kis kólát és igyekeztem hangosan megnyugtatni magam. Belegondolni is rossz, hogy mimet törtem volna össze, ha beesek a szakadékba. Főleg úgy, hogy csak pár óra múlva jött bringás az ösvényen. Eldöntöttem, hogy nem éri ennyit a verseny, had menjen csak Ötvennégy előre, megharcolt érte ő is, megérdemli. Immár óvatosabban legurultam a maradék technikás szakaszon és kiértem egy aszfalt útra. Ahogy tekertem az jutott eszembe, hogy azért mégis csak reggel hat óta nyúzzuk egymást a sráccal, és tényleg adjam fel ilyen könnyen? Majd a technikás lefeléken óvatos leszek, de csak jó lenne előtte beérni. Tudtam, hogy még lesz egy combosabb mászás és azt is, hogy abban én erősebb vagyok. Befordultam a murvás emelkedő aljára és megálltam. Volt nálam egy energy shock ital, gondoltam kipróbálom mit tud. A biztonság kedvéért leöblítettem a maradék kólával és elindultam. Pár perc után megláttam a villogó piros fényt. Beértem Ötvennégyet, aki szegény szemmel láthatóan már nagyon nem kívánta ezt az utolsó mászást, és a következő párbeszéd hangzott el köztünk:
Én: - Figyelj, versenyezzünk, vagy csak tekerjünk be együtt a célba?
54: Hezitál, gondolkodik, láthatón nem tudja mi legyen. - Mennyi van még vissza?
Én: - Kb. 16 km.
Ötvennégy nem mondott semmit, csak tekert teljes erejéből. Én arra gondoltam, hogy ha már tényleg 13 órája üldözzük egymást, akkor nem lenne fair a részemről, ha most feladnám a versenyt és nem hoznám ki magamból a maximumot. Ez tiszteletlenség lenne vele szemben. Nem mondtam semmit, csak felgyorsítottam és magam mögött hagytam. Szerencsémre nem volt már több technikás lejtmenet, csak egy kilométeren át tartó mocsár, amin hol tekerve, hol bokáig süllyedve, futva toltam át a bringát. Ahogy kiértem az aszfalt útra olyan csillagos ég fogadott, amilyet már nagyon régen nem láttam, koromsötét volt körülöttem. Hátra-hátrapillantottam, de se közel, se távol nem láttam fényt mögöttem.
Muczne csak pár házból álló település. Megláttam a Carpatia Divide feliratú nagy zászlókat. Tizennégy nyeregben töltött óra után, megtéve 170km-t 4000 m mászással, augusztus 20-án 21:43-kor begurultam a hotel mögötti udvarra. Hangos taps, füttyögés és hujjogatás hangzott fel a ház előtt álló tömegből, amikor megláttak. A szervezőkön kívül legalább 25 bringás fogadott. Volt aki aznap érkezett be, és olyan is aki sajnos nem bringán érkezett a célba. Leszek, a főszervező vigyorogva gratulált, a nyakamba akasztott egy érmet és a kezembe nyomott egy hideg sört. Invitált, hogy menjek be vacsorázni a többiekkel, de meg akartam várni Marcint, azaz Ötvennégyet. Utánam tizennégy perccel ért be. Elsőként gratuláltam neki, hatalmas "csatát" vívtunk aznap. A forró zuhany nagyon jól esett, akárcsak a meleg vacsora és a második sör. Egy nagy teremben aludtunk, mindenki a saját matracán. Most nem zavart az elalvásban a körülöttem lévők beszélgetése, neszezése. Most az "enyéimmel" voltam, azokkal, akik megélték a kalandot, amit én is.
Másnap egy kávéval indítottam a napot, majd többen együtt átmentünk egy bőséges, szuper reggelire a hotelba. Beszélgettem a főszervezővel Leszek Pachulskival, aki elmesélte, hogy amúgy ügyvédként dolgozik, a bringázás a szenvedélye. Ő szervezi Lengyelországban a Wisla 1200 versenyt (amely közel 400 indulójával a világ legtöbb részvevőjét számláló bikepacking versenye), idén pedig útjára indította a Carpatia Divide-ot. Nagyon lelkes fickó, és tele van őrültebbnél őrültebb verseny ötletekkel!
Sok bringással beszélgettem aznap, meséltek medvés sztorikat, eséseket, beszélgettünk róla ki honnan jött és mit csinál, és persze sokat, nagyon sokat a bringákról is. Egyre másra jöttek be azok a versenyzők, akikkel több napon is szakaszonként együtt tekertünk, egy helyen aludtunk. Nagyon tudtunk örülni egymásnak. Mindenkit hangos tapssal és füttyel fogadtunk. Letakarítottam a bringámat és a felszerelésem, kimostam a ruháimat. Egy barátom nagyon jó fej volt és ha már úgyis Miskolcon volt dolga, kiugrott értem kocsival, így nem kellett több nap alatt hazatekernem, vagy hazabuszoznom.
Közel százötvenen indultunk el a versenyen, kilencvenhatan tudtuk befejezni. Negyvenhatodik lettem 131 óra 43 perccel. Szert tettem egy csomó új ismeretségre, bejártam Lengyelország gyönyörű tájait, csodálatos, segítőkész és kedves lengyelekkel találkoztam, és kiderítettem, hogy igen, lengyel, magyar két jó barát! Tucatnyi karcolást, vágást, és vízhólyagot szedtem össze és több kólát ittam meg ebben az öt és fél napban, mint máskor egy egész évben. Megmérettettem és imádtam minden pillanatát, mélyen még akkor is, amikor szakadó esőben, csurom vizesen átfagyva toltam a bringát, vagy az erdőben eltévedve cipeltem át a sűrűn benőtt bokrok között. Rengeteget tanultam a versenyzésről és elengedésről, magamról és a határaimról.
Köszönet a szervezőknek, a profi, és lelkes szervezésért, valamint a roppantul barátságos és családias hangulatért, amit teremtettek.
És, hogy hogyan tovább? Vannak ötleteim, de még semmi sem biztos, csak az, hogy nem ez volt az utolsó bikepacking versenyem.
Fotó és szöveg: Boros Balázs "Mókus" Köszönjük a beszámolót!