Egy 1200 km-es tanmese - a Hungarian Divide. 1.rész

Frissítve: nov 10

Óriási üvöltés hatja át az erdőt, forró fájdalom fut végig a torkomon, le a mellkasomig. Hallom ahogy, távolodik a hang, repül messze a fák között és a szemben lévő dombon szétszalad. Megrezzenek a hang hallatán. Csak állok hangtalanul az ösvényen, elfehéredett újakkal markolom a kormányt, és a sírás kerülget. Belőlem tört elő ez az állatias, elemi üvöltés. Benne volt minden haragom, csalódásom, frusztrációm és az utolsó négy nap fájdalma. Nem bírok tovább menni, képtelen vagyok tovább a kerékpáron ülni, annyira fáj már mindenem. Ennek már semmi értelme! Fel akarom adni, elég volt!


0. fejezet - A készülődés. Pedig idén megfogadtam, hogy időben, mindennel elkészülök. Hogy az utolsó egy hét már csak a fejben készülésről és pihenésről fog szólni... A versenyt megelőző napokban még lázasan varrtam az új váztáskámat, újralamináltam a dry bag-em, felszereléseket rendszereztem és kerékpárt szereltem.

A bringa. Mi változott a tavalyi setuphoz képest? Lényegében nem sok. Kicseréltem a középrészt egy shimano saint-re, mert a régi csapágy megadta magát. Előre feltettem a 160-as TRP tárcsát, mert az XT-ben határozott nyolcas lett. Felkerültek az új Continental Race King 2.2 gumik. Eljött az ideje, hogy belső nélküli rendszerre váltsak és kipróbáljam milyen tubelessel menni. (Állat!) Szeretem a költséghatékony megoldásokat. Egy guriga gorilla tape-el és két régi, belsőből kivágott szeleppel átalakítottam, az amúgy nem tubeless ready, mavic felniket belső nélkülire. (Ha érdekel a dolog, itt egy segéd videó, én is ezt néztem meg előtte. Pofon egyszerű!)


Most időben megjöttek a külföldről rendelt alkatrészek is, lánc, külső és belső gumik. Eltörött sajnos a Brooks nyergem, ezért újat kellett néznem. Kipróbáltam egy karbon Ergon nyerget, de kényelmetlen volt, túl is adtam rajta gyorsan. Aztán beszereztem egy SMP Well nyerget, ami jónak ígérkezett, de kidörzsölte a fenekem és pánikba estem, hogy kell egy másik nyereg (Update: Azóta mentem vele hosszút, és nem jó, túl kemény.) Na de mégis milyen legyen? Ekkor találtam a neten egy hirdetést, amiben vadi új Selle Italia MTB bőr nyerget árult a srác. 0 km-es, nagyon jutányos áron. Ha most, kedves olvasó, sok kérdőjel kezd el belülről feszegetni, az bizony nem véletlen. Akinek volt már bőr nyerge (vagy ismer olyat, akinek volt), az tudja, hogy annak van egy betörési ciklusa. Ez sok mindentől függ, de mondjuk azt, hogy 1000-2000 km után kezd el egy bőr nyereg igazán kényelmes lenni. Addig sokat alakul (meg az ember feneke is), míg eléri a kvázi végleges, felhasználó által kiült alakját. Én kb. 100 km-t tekertem a nyergen ülve, jónak tűnt, de azért a gondolat mindig ott motoszkált a fejemben (nem véletlen), hogy “ennek még idő kéne”. "Sebaj, gondoltam, majd út közben betörik. A jó az egészben az, hogy napról napra jobb lesz." Édesanyám, messzebb nem is lehettem volna az igazságtól!


A táskák.

Felkerült a vadi új váztáska. Kaptam kölcsön egy Acepack felsőcső (másnéven tank) táskát. Ment fel a két, saját készítésű feeder tatyi, bele a kulacsokkal. A nyeregtáskát súlyából, és abból a tényből kifolyólag, hogy tele rakom minden feleslegessel, lecseréltem egy egyszerű, magam varrta, kb. 8 l térfogatú dry bag-re. Ez utóbbi nagyon jó döntésnek bizonyult. Nyertem vele rögtön 400 g-ot. Felkerült egy kulacstartó az alsó vázcső aljára, ahol egy kulacsot tartottam, mert az egyik feedert általában egy üveg cola foglalta. A két pótbelsőt zokniba tettem és a vázra gyorskötegelőztem. A polifoam előre, a kormányra került, egy nagyon egyszerű, de szuper hevederes rögzítéssel. A pumpa szintén kintre került fel.

Cuccok.

Tanultam a tavalyi versenyből és kevesebb cuccot pakoltam, sőt, még abból is vettem ki a starthelyen. Végül a következők maradtak nálam:


Ruha:

  • sealskinz zokni, arra az esetre ha esetleg ronggyá ázna a gore texes cipőm

  • egy pár merinói váltás zokni

  • váltás merinói technikai póló (nagyon jól jött!)

  • hosszú ujjú technikai felső, egy hosszú alsó

  • váltás kerékpáros (dundus) alsó

  • széldzseki, pehelykabát (párnaként is jó szolgálaltot tesz).

  • vékony, hosszú ujjú kesztyű

  • esőgatya, esődzseki és kamásli

  • átlátszó szemüveg

  • láthatósági mellény

Rajtam:

  • technikai póló

  • bringás alsó

  • rövidnadrág

  • merinói zokni

  • túracipő (nem spd)

  • bringás sapi

  • napszemüveg

  • kesztyű

  • sisak

  • övtáska

Alvás.

  • polifoam

  • életmentő bivakzsák (mint a fólia, csak hálózsák alakra össze van hegesztve és bele lehet bújni)

  • quilt

  • xlight párnahuzat

E.ü.

  • mini törölközö

  • mini fogkrém és tusfürdő, fogkefe, kézfertőtlenítő gél

  • sudokrém

  • mini naptej

  • labello

  • elsősegély csomag

Szerszám, pótalkatrész.

  • 1 pár fékbetét

  • 3,4,5-ös imbusz

  • 8-10-es villáskulcs (sajna a nyeregcső bilincshez kell)

  • gumileszedő, ragasztó, pár folt, pici smirgli, szelep átalakító

  • pár pótcsavar

Mindez belefért egy gumikesztyűbe.

  • pumpa, rajta pár kör gorilla tape-el

  • olaj, rongy

  • pár gyorskötegelő

  • 2 xxlight belső gumi

Kaja/edény.

Ez is egy jó tanulás volt tavaly, hogy mennyire érdemes túlpörögni a kaja pakolást. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a legyen nálam elég kaja (egy kis vésztartalékkal, ha nem lenne bolt), de sokat se cipeljek között. Otthon azt hiszed, majd jó lesz az a kis mogyoróvaj extrának, és útközben meg rá se bírsz nézni. Nem pakoltam se főzőt, se bögrét, csak egy kanalat és egy bicskát raktam el. Tettem be 2 100g-os diákcsemegét (őrület mennyi kalória van benne!), egy cs. aszalt szilvát, egy csomag tortillát, egy tonhal konzervet és pici csomag olivabogyót. Pár müzli is bekerült a táska oldalzsebbe. Tettem el chia magot, magnézium tablettát, multi és c vitamint (ebből eleget az egész túrára).

Kütyük.

  • kötelező volt 2 első (nálam 1 villogó és 1 Knog Pwr) és 2 hátsó lámpa

  • fejlámpa

  • garmin etrex 20s

  • 20 000 mAh powerbank

  • 10 000 mAh powerbank

  • töltőkábelek, pótelem a garminhoz, fejlámpához és km órához

  • telefon (Pff, erről majd később)

Mi hova került.

A nyeregtáskába tettem a quiltet, és a ruhák nagy részét. A váztáskába került a szél- és esőkabát, esőgatya és kamásli. Az aksik, az elsősegély csomag, a szerszámok és a kaja. A felsőcső táskába került a tracker, a váltás szemüveg, naptej, müzli, stb. Feeder bag-be mentek az innivalók.

Startra készen. Fotó: Domaniczky Tivadar


1. fejezet: A leutazás.

Yosukevel, japán ismerősömmel, aki szintén nevezett a Divide hosszú távjára, a hősök terén találkoztunk. Pár fotó kattintása után, kényelmesen átbringáztunk a Délibe. A tíz órás Bakony I.C. bringa szállítójában két vigyorgó srácot találtunk bringástul, akik szemmel láthatóan nagyon örültek érkezésünknek. Úgy tűnt ők is őrülten várják már a kalandot. Peti és Gábor hamar bemutatkozott, majd miután a paripák elfoglalták méltó helyüket a kampókon, elkezdődött a bringa mustra és a véget nem érő beszélgetés. Imádok bringásokkal találkozni. A közös hobbi el nem apadó beszélgetéseket eredményez. Ki mivel teker? Ki hol volt már és hova menne még? Mit visz a túrára, hogyan tervezi az alvást, a kaját, stb.? Kelenföldön csatlakozott csapatunkhoz Lalinda is, akinek neve szintén ismerős volt az eseményhez kapcsolódó FB csoportból. Neki sem volt gondja a beilleszkedéssel. Székesfehérváron még felszedtük Ákost is, és a hangulat csak fokozódott.

Szombathelyen öten átszálltunk a szentgotthárdi vonatra, Ákos pedig bringára pattant, hogy azon tegye meg a maradék 50 kilométert.

Szentgotthárdon Yosukével beugrottunk egy boltba frissíteni, a többiek addig a főtéren ebédeltek valamit. Mi mentünk tovább a Hársas-tó partjára, ahonnan a verseny rajtja indult másnap. Sok más társunkkal együtt itt terveztünk bivakolni a versenyt megelőző estén. Itt volt a a verseny regisztrációja is.

A francia Vincent (aki a legmesszebbről, kerékpáron! érkezett a versenyre) volt az első a helyszínen. Egy kis ismerkedés és lepakolás után, Yosukével gyorsan átestünk a regisztráción. Alá kellett írni egy felelősségvállalási nyilatkozatot, és megkaptuk a strater pakkot, benne a trackerrel, vízálló tatyival, Merida gumiszerelő készlettel, néhány fincsi műzliszelettel. Kaptunk továbbá, egy nagyon kedves és ötletes kis ajándékot. Egy madzagot, rajta egy “H” betűs, kis kockával. Minden ellenőrző ponton elrejtettek a szervezők betűket és számokat, amiket út közben össze tudtunk gyűjteni. A féltávosoknak (600 km) “HD600”, a hosszú távosoknak pedig “HD1200” és egy-egy piros-fehér és zöld kis kocka jött össze. Átnézték a bringákat, és kérték a kötelező felszereléseket: 2-2 lámpa, az útvonal követésére alkalmas eszköz, power bank, láthatósági mellény, sisak, esőkabát, telefon, 1,5 liternyi kulacs, pumpa, defektjavító, maszk, tb kártya és személyi.


Innentől kezdve és másnap reggelig nem csináltam mást, mint pihentem, ettem, bringákat mustráltam és ismerkedtem. Egyre csak érkeztek az indulók, és a szervező csapat nagyon profin, adott időpontokban tartotta magyar és angol nyelvű briefingjeit. Ebben szó esett a tracker használatáról, a ránk váró terep nehézségéről, checkpointokról, és biztonságról. Nagyon laza, vidám hangulat uralta a tópartot. Mindenfelé bringák és felszerelések hevertek, vidáman beszélgető, söröző indulóktól nyüzsgött a lángos büfé környéke. Ahogy sötétedett mindenki igyekezett éjszakai helyet találni magának. Sokan visszamentek a városba, de egy nagy számú csapat a tóparton éjszakázott. Volt aki bivakot állított, függőágyak lógtak a fák között és az esőbeálló alatti asztalokra is matracok kerültek fel. Én magam is egy ilyen asztal tetején foglaltam el helyemet. A tópart lassan elcsendesedett.

Egy időre, mert aztán vidáman kacarászó szentjánosbogarak lepték el a tó melletti parkolót. Éjszakai futóedzést (?) tartottak a helyi sportbarátok, akik nevetgélve köröztek a tó körül. A második kört még hallottam, de aztán végérvényesen elnyomott az álom.


2. fejezet : Nekiveselkedünk!

A hajnal csípős volt, mindössze 8 fokos. Öröm az ürömben, hogy amikor a leghidegebb a hajnal (5-6 körül), már ébredezett a tábor és én is már csak szundizgattam a meleg takaró alatt. Gyönyörű látvány fogadott minket; a tó felett pára gomolygott, a szemközti part fáinak tetejét már vörösesre festette a kelő nap. Lassan pakolásztam és reggeliztem, élveztem, hogy nem kell rohannom, a többi bringás társaságát, akikkel jókedélyűen eldiskuráltunk.

Vettem egy kávét a lángos büfében, és szendviccsel a kezemben körbesétálgattam, beszélgettem, néztem ki, mennyire van felpakolva. Volt aki csak reggel érkezett a start helyszínére, ők még regisztráltak, és briefingeken vettek részt, megint mások éppen "ló és lovasa" fotózásra vártak a tóparton.

A szervezők elmondták, hogy az elmúlt napok nagy esőzései miatt a terep tartogatni fog a résztvevőknek extra kihívásokat. Az Őrség ugye arról is híres, hogy sovány talajjal rendelkezik, ami nem a legmegfelelőbb a mezőgazdaságnak. Virágzott viszont a fazekasság. Na és mi kell a mázas edényhez? Agyag, amiből volt a környéken bőven. Kevés alattomosabb dolog van, mint az agyagban kerékpározás. Marha nehéz levakarni a kerekekről és a bringákról. Tökreteszi az alkatrészeket és megkeseríti minden valamirevaló bringás életét. Ami az egyiknek áldás a másiknak átok. Yin és Yang, világosság és sötétség, hideg és meleg, bringás és fazekas. A szervezők szerint a 80 és 180 km közötti szakasz szívás lesz. Nem volt túl bíztató, de én az agyváltóval (ami jobban tűri a sarat) nem paráztam annyira .


Eljött az idő! Elöl sorakoztak fel a hosszútávosok, a féltávosok mögéjük. Elhangzott még pár kedves köszönet a szervezők részéről, hogy ilyen sokan eljöttünk az első Hungarian Divide eseményre. Megkértek, hogy vigyázzunk magunkra (egymásra!) és jó utat kívántak. “10, 9, 8…”


Hát elkezdődött! Fotó: Apjok Róbert


A sorompó után, mint az egérlyukból kiszabaduló egerek, egymást kerülgetve száguldott a boly. Olyan sprinttel ment el az eleje, hogy még csak “hátszelet kívánni” sem volt esélyem. A közútról hamar letértünk az erdőbe, és nem kellett soká várni az első saras-vizes szakaszig se. A sáros, meredek, lefelé tartó ösvényen mély keréknyomok jelezték, hogy nem én vezetem a mezőnyt. Jött a patak, leszálltunk, toltuk, mindenki próbált legjobb tudása szerint száraz lábbal átkelni. Az első saras rész nem tartott soká, de volt aki már itt kénytelen volt bringát takarítani. Több induló jó ötletnek vélte sárvédőt tenni a kerékpárra, de szerintem ezen a ponton már ők is másképp gondolták a dolgot.

Egy fehéren világító dózer úton kanyarogtunk hosszú kilométereken át, igazi gravel “sztráda” volt. Itt lehetett neki rakni, ki hogy bírta. 25 feletti átlagot mentünk Yosukével ezen a részen, kezdett kicsit szétszakadni a mezőny. Az Őrséget egyre inkább magunk mögött hagyva a Zalai-dombságra értünk. Ahogy másoktól hallottam, a “Zala pokla”. 100+ kilométeren át tartó hullámvasút, fel és le és újra fel. Pszichológiailag nehéz az ilyen terep. Egy nagy mászásnál tudod, hogy hol a vége, és utána lefelé jön, de itt nem volt se eleje se vége a mászásnak, csak lejjebb vagy feljebb volt az első kereked. Az egyik mászásnál japán ismerősöm elmaradt mögöttem, és többet nem is találkoztunk a túra alatt. Azt hiszem a sarat állt meg kipucolni, én mentem tovább és nőtt a köztünk lévő távolság. Elég szép tempóban haladtam, 19 körüli átlaggal, meg is ijedtem, hogy gyors lesz ez így az elején, de annyira vitt magával az adrenalin, hogy engedtem a csábításnak. Fáradtnak nem éreztem magam, ittam folyamatosan és óránként pumpáltam magamba a kalóriát. Zalaegerszeget kora délután hagytam magam alatt, miközben egy 15 % körüli combos emelkedőn toltam fel a bringát a pincék között. A kilátás kárpótolt az erőfeszítésért. Egy kedves hölgytől vizet kértem a domb tetején és már ereszkedtem is lefelé a túloldalon. Nagyon élveztem a pincék közötti, sokszor single trailes rodeót.

Valamikor a délután folyamán összetalálkoztunk a francia Vincenttel, és a következő 24 órára együtt maradtunk. Ahogy ereszkedett le a nap a dombok mögé, úgy fogyott nekem az erőm, Vincentnek pedig a motivációja. Ütős páros voltunk! Nem baj, elmegyünk az első csekpontig! Gyönyörű volt a naplemente ahogy ereszkedett a dombok mögé. Egy útszéli körtefánál megálltam szedni pár darabot a lehullott gyümölcsökből. Csak úgy nyüzsögtek körülöttünk a szúnyogok! Már majdnem ránk sötétedett, amikor egy kis faluban vizet töltöttünk. Ránéztünk a térképre, hogy hol találnánk alkalmas bivakoló helyet, mert az ellenőrzőpont még legalább 40 km-re volt tőlünk és nem láttunk rá esélyt, hogy elérjük. Ja, nem időben (hisz nincs idő egy ilyen túrán), hanem erőben. Száraz, kellemes éjszaka közeledett, rengeteg szúnyoggal. 16 km-re kinéztünk egy útszéli kápolnát, addig szerettünk volna eljutni. Bekapcsoltuk a lámpákat és magunk mögött hagytuk az álmos falucskát. Nem tudom, hogy bármelyikünk nézte-e valójában, hogy mikor érünk a kápolnához. Szerintem csak tovább akartunk menni. Még egy kicsit! Zalakoppányba értünk. Mondtam Vincentnek, hogy menjünk el a Sztupáig, ami még 17 km-re volt tőlünk. Az egy jó mérföldkő, ráadásul én ismertem a helyet és tudtam, hogy esőbeálló is van, meg béke, ahogy az ember nézi a fehér, égbe nyújtózkodó tornyot. Piszkosul fájt már a lábam és erőm se nagyon maradt. Az utolsó emelkedőn én már csak toltam a kerékpárt. Felértünk! Az esőbeálló sajnos már foglalt volt, egy csapat megtermett lódarázs fenyegetően repkedett a lámpáink fényében, így gyorsan kereket oldottunk és a sztupa alatti padok mellett vertünk tábort. Vincent nem spilázta túl, felállította a sátrát és befeküdt aludni. “Á, ő ilyenkor már nem eszik. Normális vagy? Ez nem kerékpártúra, hanem kb. az éhezők viadala! Itt folyton enni kell.” De már csak szuszogást hallottam a sátorból. Én ettem, lenyújtottam kicsit és leápoltam a hátsóm. Nedves törlőkendő, és sudokrém. Leterítettem a polifoamom a fűre, szemben a sötétben is fehéren világító sztupával, aminek a tornya a nagygöncöl rúdját vágta épp ketté. Fantasztikus látvány volt! Bebújtam a takarómba, meg a túlélő bivakzsákomba (értsd egy marha nagy ezüst fólia-szemeteszsákba). Nem akartam elázni el a harmattól. Nem is áztam el, mert kívülről tök száraz volt a bivakzsák, nem úgy belülről. Csurom víz volt a pehelytakaróm a bent lecsapódó párától. Okos volt, jól van, csak így tovább! Majdnem ugyan ilyen jó ötlet volt szúnyogriasztó helyett, citromfű olajat hozni (100% illóolaj), ami távol éppen nem tartotta a szúnyogokat, cserébe csípte az arcom. Egyszóval egy nyirkos, csípős (minden szempontból) éjszakám volt. Pont ilyenre vágyik az ember, egy nehéz nap után.

Táv: 159,3 km Szint: +2769 m Mozgásban töltött idő: 10ó: 23p: 33mp Átlagsebesség: 15,3 km/h

3.fejezet: Az első fájdalmak.

Hűvös, de szép hajlanra ébredtünk, öt óra volt. Még nem volt teljesen világos, de már sötét sem. Összeszedelőzködtünk és gurulni kezdtünk az erdőn át. A kelő nap első sugarai egy liget-szerű, alacsony erdőben értek minket. Varázslatos volt, hogy ahogy az aranyszínű fénycsóvák mint egy-egy dárda, áttörték a levelek közötti réseket. Egy őz család értetlenül nézte, ahogy vigyorogva lejtőzünk a harmattól csillogó mezőn. Hosszú mászással, majd egy, immár napfénybe érkező lejtőzéssel értünk Várvölgy fölé. Én pékséget és kávét szerettem volna, Vincent menni tovább, hát elköszöntünk egymástól. Meredek lejtőn ereszkedtem le a faluba, ahol egy szuper boltot találtam, friss, helyben sütött csemegékkel. Korán volt még és megengedtem magamnak egy fél órás szünetet. Kávé, üdítő, reggeli és telefonbeszélgetés a versenyt feszülten figyelő párommal. A váztáskába elraktároztam 3 kakaós csigát későbbre és visszamásztam az úton ahol lejöttem. Nemsoká elértem az első ellenőrző pontot, a Padkűi-kilátót. Erna fogadott és csokival, Red Bullal kínált valamint útba igazított, hogy hol találom meg a “D” betűmet. Persze, hogy a kilátó tetején, stílusosan.

Szuper lejtőzés következett a mediterrán hangulatú erdőben. A balatongyöröki Szépkilátónál volt a visszafordító a hegyre, csak egy pillanatra megpillantja az ember a csábító, kéken csillogó Balatont, de már hátat is fordít neki. Vincentet egy kis utcában értem utol, épp evett valamit. Újra együtt folytattuk az utat. A Balatonban gyönyörködve araszoltunk tovább a hegy oldalában. Átvágtunk az Ederics és Badacsony közötti füves medencén, elosontunk a badacsonyi tömb északi oldalán és a Káli-medence felé vettük az irányt. 30 fok fölött volt, felhő egy szál se, csak a menetszél segített egy kicsit. Hegyestűre felfelé menet már annyira fájt a bokám, hogy felérve mondtam francia útitársamnak, sziesztázzunk egy kicsit valahol az árnyékban. A másik oldal pincéi között aztán találtunk egy alkalmas helyet. Kiterítettem szárítani a még mindig nedves takaróm, és bivak(szemetes)zsákom. Vincent megkérdezte, tudom-e, hogy végig van szakadva a hátamon a póló? Váltás merinói póló elő, ez meg jó lesz majd láncot tisztítani. (Így is lett.) Jó egy órát hűsöltünk az árnyékban. Ettünk, bekentem a bokám és pihentettem.


Keresztül Zala megyén. Fotó: Vincent Ollivier


Vincent már ment volna, így elengedtem, nekem még szükségem volt egy kis időre. A faluba érve egy patakot találtam, aminek olyan hideg volt a vize, hogy fél percig bírtam csak benne tartani a lábam. Éreztem ahogy a jéghideg víz, szinte összepréseli az ereimet. nagyon jól esett a bokámnak. Egyedül maradtam, de nem bántam. Zenét hallgattam és a magam tempójában mentem.

Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, burgonyaszirommal szórakoztattam magam. Egy erdészeti útra kanyarodtam, és egyszer csak megjelent mögöttem Balázs. Kiderült, hogy ő nem szereti a nagy meleget, inkább napközben pihen és éjjel megy. Hát így kerültem elé. Picit dumáltunk, aztán otthagyott. A bokám újra fájni kezdett, valószínűleg az erőltetéstől.

Beért András is, akivel ekkor találkoztunk először. Beszélgetni kezdtünk, és valahogy felvettem a tempóját. Nagy kincs egy ilyen "gödörben", ha jön valaki, és tudsz vele menni. Húz magával, beszélgettek és nem a saját nyavajáidra figyelsz. Együtt gurultunk be a Bakony első fái közé. Naplementében vöröslő magaslesek között lejtőztünk Városlőd felé. Csak vizet tölteni álltunk meg és már siettünk is tovább, hogy elérjük a fél 9-ig nyitva lévő bakonybéli éttermet. Az erős lámpám fényében lefelé is elég masszív tempót tudtunk menni. Végre Bakonybél, gyerünk jobbra, majd ujra és ott az étterem! Még ég a lámpa, állnak bent, nyert ügyünk van! András elindult befelé, én még lekapcsoltam a lámpáim. Már épp nyúlt a kilincsre, mikor bent lekapcsolták a lámpát. Érted? Ránk oltották a villanyt! Egy fickó még hosszasan nézte az ajtón túlról, hogy elmegyünk-e.

Elmondom ez, hogyan történt volna egy tökéletes világban. Kinyitják András előtt az ajtót és következő párbeszéd hangzik el: “-Jó estét, ne haragudjanak, de zárunk, nagyon sajnáljuk!” Erre mi: “Van bármilyen kész ételük, amiből tudnánk kérni elvitelre 1-1 adagot? Szívesen megvárjuk itt kint, hogy tudjanak pakolni.” Aztán vagy van, vagy nincs. Egy tökéletes világban akad 2 adag pörkölt. Egy tökéletlenben nagyon sajnálják, de nincs. Magyarországon meg rádb@sszák a villanyt és smasszer módjára, szemmel elzavarnak. Ezúton is üdvözletünket küldjük a Vadszőlő Étteremben dolgozó kedves úrnak!

Nézzünk körül, hátha akad bármi ennivaló a faluban! A fő utcán hangos rock koncert zaja szűrődött ki egy kocsmából. “Csak ropi, meg mogyoró.”-hangzott a válasz. Az az utca túloldalán is van, a másik helyen és ott nem kell ordítva beszélgetni. András egy kólával, én egy hideg IPA-val, hozzá 1-1 zacskó ropival vigasztalta magát. Kicsit kapcsolatot tartottunk, ki-ki a szeretteivel, miközben a helyi kissrácok bringával és rollerrel BMX banditákat játszottak a fő út közepén. Volt egy őrszemük, aki néha “Vigyázz, autó!” ordítással adta tudtukra, hogy picit helyet kéne adni a közeledő, a helyzetről mit sem tudó, autósoknak.

A meleg vacsoráról lemondva, a sörtől kicsit megkótyagosodott fejjel másztam felfelé a sötét erdőben a Kőris-hegy alatti esőbeállóba. A pihenőhely közelében, túrázó pár próbálta hangosan felállítani a sátrát. Még a kocsmánál láttuk, hogy Marci (András korábbi útitársa) úton van Bakonybél felé. Üzentünk neki, hogy hova jöjjön, ha éjszakai helyet keres. Alvásra kész állapotban talált minket Marci. András az asztal tetején, mi Marcival mint két, ajtónálló őr, a bejárat jobb és bal oldalán, a földön fekve “védtük” urunk álmát.

Táv: 183,7 km Szint: +3016 m Mozgásban töltött idő: 11ó: 17p: 06mp Átlagsebesség: 16,3 km/h

4. fejezet: Seggel a patakba.

Fél hatkor csörgött az óránk. Hamar összeszedelelőzködtem, valami táplálékot a számba tömtem és mászni kezdtem fel a Vajda Péter kilátó felé. Csendes volt az erdő, csak az egyenletesen forgó hajtókar és lánc hangja ciripelt halkan. Fekete harkály pár húzott el alacsonyan az út felett. Egy nyuszi túl későn vette észre, hogy jövök, már csak pár méterre voltam tőle, amikor meglátott a háta mögött. Gyorsan a bokrok védelmébe ugrott. Nagyon szenvedősnek éreztem a mászást, pattogott alattam a bringa. Megnéztem a hátsó gumim és nagyon lapos volt. A felni ereszti el a levegőt, nem jó ómen. Rápumpáltam kicsit és immár könnyebben haladtam. A kilátóban több sátor is állt, így hát nem mentem fel, nem akartam felébreszteni a gyalogtúrázókat. Felért Zoli, Marci és András is. Kis kutakodás után megtaláltuk a következő gyöngyöt a madzagunkra. Készítettünk egy közös fotót és ki-ki a saját tempójában ereszkedni kezdett.


Band of Brothers a kettes ellenőrző pontnál. (Balról: Cseh, Boros, Szamos, Keller) Fotó: Cseh András


Zolival együtt csapattuk lefelé egy darabon. Bakonykoppányba érve kutat pillantottam meg a jobb oldalon. Meg két álmos fejet. A vonatról megismert Gábort és egy ZKSE-s srácot találtam a kút melletti esőbeálló alatt. Éppen alvóhelyüket bontották el, Alaposan megmosakodtam, rám fért már 3 és fél nap után (beleszámolva a leutazás napját is).

Zircen terveztem egy nagyobb kaja szünetet, valami tartalmasabb étellel. Fenyőfő majd a Cuha-völgy következett. A völgy gyönyörű, számos patak átkeléssel, abszolút élvezhető lett volna. Éreztem, hogy megy ki az erőm. Nem fáradt voltam, csak a fenekem, és combhajlatom rettenetes égett, és fájt. Annyira, hogy egy ponton elköszöntem a többiektől, és egy eldugottabb helyen beültem a hideg vízbe. Megmosakodtam, és bekrémeztem magam, ami átmenetileg enyhítette a fájdalmam. Még a verseny előtt beszéltem Marcival a főszervezővel, és mondtam neki, hogy új nyerget tettem fel. Ő hangot adott a fejében lévő kérdőjeleknek. Mire én azt válaszoltam, hogy “Nem tudom, de Zircnél már biztosan kiderül, hogy milyen a nyereg”. Ennél pontosabban nem is fogalmazhattam volna. Pont a csontba!


Zircre beérve találtam egy pizzériát. Megrendeltem az ebédem, és míg készült elugrottam gyógyszertárba még több fenékkrémért és egy kenőcsőt is vettem a fájó bokámra. Beugrottam egy boltba is feltölteni a tartalékaimat. Mire visszaértem, már ott gőzölgött az asztalon egy csodás pizza és a konnektorba dugott kütyük is kellő energiát gyűjtöttek magukba. Kicsit olyan a bikepacking “versenyzés”, mint repülőt vezetni (gondolom én). Folyton ezernyi dologra kell figyelned. Ha megállsz pihenni, akkor van vagy 3-4-5 elintézni való dolgot. Akkor érdemes megállni, ha kellő “teendő” jön össze. Konnektorba mindennel, pisilj, kakilj, kend be magad naptejjel, szabadulj meg a szemetedtől, ha valami kell a táskából, most vedd elő, egyél, igyál, nyújts le egy picit, cserélj elemet a gps-ben, olajozd meg a láncot, állítsd be a féket, stb.! De pont ezért kihívás és marha jó! Mert folyton fókuszban kell maradj! Nincs lazsálás, majd éjjel, ha épp úgy döntesz, alszol egy picit. És én egy mezei, kocatúrás vagyok. El nem tudom képzelni, hogy milyen durva agyi munka mondjuk a mezőny elején versenyezni. Folyamatosan számolni, hogy mikor, mire, mennyi időd jut.


Zircet a legnagyobb, déli, 33 fokos hőségben hagytam magam mögött. Csak inni, vizet, kólát felváltva, egyfolytában. Erre figyelj és akkor nem lesz gond! Bodajkon búcsúztunk el a Bakonytól, ahol a Kálvária dombon egy résztvevő anyukája, nagypapája és talán haverja trail angel-kedtek. Minden, a dombra felmászót hideg limonádéval kínáltak, kedvesen érdeklődtek és bíztattak. Délután Csókakő mellett megálltam egy órára az árnyékban. Ettem és az alfelem pihentettem.


Úton a bodajki Kálvária-domra. Nomen est omen. Fotó Tószegi Máté


A bokám újra javulni kezdett. Csókakőt elhagyva a vértest átszelő erdészeti útra kanyarodtam. Nem túl izgalmas, hosszú, aszfaltos mászás következett. A fenekem miatt újra és újra fel kellett emelkedjek a nyeregből. Egyszer csak tompa fájdalom kezdte elönteni a bal térdem. Minden tekeréssel egyre élesebb lett. Ez meg mi a franc? Elmúlt a boka, most jön a térd? Sokat tekertem aznap állva, hogy kíméljem a hátsóm, úgy tűnik ez lett az eredménye. Próbáltam a jobb lábamat terhelni, de nem segített, már a térd, erőkifejtés nélküli mozgása is fájdalmat okozott. Leszálltam és tolni kezdtem a bringát. Picit csillapodott a fájdalom. Felváltva tekertem, és a meredekebb szakaszokon toltam a bringát. Lassan haladtam. Sötétben értem ki a Vértesből, Környe fölé. Itt ért utol telefonon a főszervező. Nem túl bölcsen, repülő üzemmódon tartottam a telefonomat. Miért? Most jött el az idő, hogy kitérjek rá. Még a versenyen előtt, egy nagy esőben sikerült eláztatnom a telefonom, ami használhatatlanná vált. Egy régi, már éppen, hogy okos telefonnal mentem a versenyre. Szegény jószág még nálam is rosszabb bőrben volt. Ezzel a rettenetesen lassú, akadozó és lefagyó, szép magyar kifejezéssel “szar” telefonnal szivattam magam. Az aksija olyan állapotban, hogy egy 3-4 perces messenger hanghívás alatt 15%-ot veszített a töltöttségéből, cserébe bazi lassan töltött fel. Na ezért volt repülő üzemmódon, hogy a lehető legtöbbet tudjam kihozni belőle. És ezért volt nálam 2 power bank is, egy csak a telefonnak. Időnként normál módra váltottam és megnéztem mi a helyzet. Ennyire futotta.


Marci kért, hogy kerüljek ki egy szakaszt Tata és Környe között, mert vadásznak és már másokat is visszafordítottak. A főút elég forgalmas volt, de vállalható. Ahogy beértem Tata határába, nagy tábla hirdetett egy kamionos parkolót zuhanyzási lehetőséggel. Bekanyarodtam a sorompó elé és a portáról egy idősebb úr lépett ki. Mondtam neki, hogy keréktúrán vagyok és lezuhanyoznék, ha van rá lehetőség, csak mondja meg hol és mennyit fizessek. Azt válaszolta hogy menjek nyugodtan, nyitva van a zuhanyzó, fizetnem sem kell érte, majd jövök, amikor végeztem. Oltári jól esett 4 és fél nap után! Ha tudnád! Egy csomag gyümölcsös Mentossal szerettem volna megköszönni a kedvességét, de ő leszerelt, hogy egyrészt nekem az jobban kell, meg amúgy is cukros. Kérdezett párat, elismerően ingatta a fejét és jó utat kívánt.


Az ilyen versenyek/túrák egyik szabálya, hogy külső segítséget nem lehet igénybe venni, csak olyat, ami mindenkinek rendelkezésére áll. Bolt, hotel mehet, barcsikkal szakaszokon együtt tekerés, havernál szállás nem, hacsak nem altatja ott a teljes mezőnyt (vagy legalábbis ad rá lehetőséget). A Hungarian Divide szabályzatában is mindez le van írva, igaz csak kérték, nem pedig tiltották. Többen ezt így is értelmezték, hogy tiltva nincs, és éltek a privát lehetőségekkel. Ezeken az eseményeken pont az a egyik, ha nem a legnagyobb nehézség, hogy egyedül kell megoldanod a felmerülő problémákat. Evés, szállás, műszaki gondok, stb.

Én ezt nagyon komolyan veszem. Nekem csak így tiszta az eredmény. Nem török pálcát senki felett, csak szerintem nem egyenértékű a teljesítés. Lehet erről vitatkozni, csak attól még a szabály az szabály. Külföldi eseményeken ezeket szigorúan szankcionálják, igaz, ott már megértek erre a résztvevők. Nálunk még van a fejekben értetlenség.

Így hát köszönettel utasítottam vissza gyerekkori barátom és családja invitálását (mikor látták a térképen, hogy közeledem) egy pompás vacsorára és pihe-puha ágyra. A központban megkerestem az éjszaka is nyitva tartó hamburgerest, kivártam, míg a már nagyon vidám, legénybúcsús srácok mind átveszik a hot-dogjaikat és kértem 2 hamburgert meg egy sültkrumplit. Úgy terveztem, hogy a tóparton alszom, a hármas ellenőrző pont környékén. Elmentem (vánszorogtam) a következő gyöngyömért, és szomorúan konstatáltam, hogy irtó sok szúnyog van a tóparton (minő meglepetés). A város parkjai mellett elhaladva sorra elengedtem őket, mert mindenfelé hangosan szórakozó fiatalok és üvöltő zene fogadott. Kicsit úgy éreztem magam, mint Dicaprio a Part című filmben, amikor az édeni szigetről visszatér a bulis, zajos szárazföldre. Majdnem kettő volt, mikor kigurultam a városból. Jobb ötlet híján mentem tovább, hogy a következő településen talán lepihenjek végre. Szomódon a foci pályánál lévő öltöző-zuhanyzó komplexum előtt alkalmas hely kínálkozott a tető alatt. Az épületet körbejárva, hátul két alvó bringásba “botlottam”, lehet nekik is sok volt a "tatai fesztivál".

Táv: 182,9 km Szint: +2500 m Mozgásban töltött idő: kb. 12ó Átlagsebesség: 15,8 km/h


5.fejezet: Az éjjel soha nem érhet véget!

Pontosan nem tudom megmondani, hogy mire ébredtem fel reggel. Talán az órám csörgésére, de nem biztos. Arra sem emlékszem, hogy beállítottam-e, csak ruhástól lefeküdtem a polifoamra és betakaróztam. Fél hat volt és szemerkélt az eső. Vincentet láttam eltekerni, ő nem vett észre. Este néztem a térképen, hogy a kempingben alszik. Nagyon kimerült voltam, amin a 3 óra alvás nem sokat segített. Az idő sem tetszett, hát egyszerűen a fal felé fordultam és visszaaludtam. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy kopogva veri az eső a tetőt felettem. Rövid ideig még néztem a monszun szerű esőzést, aztán felkászálódtam és pakolni kezdtem. Közben a két alvó testhez arc is társult. Az épület sarka mögül Gábor dugta ki vigyorogva a fejét. Ez a srác mindig mosolyt csalt az arcomra. Szűnni nem akaró jókedve és a vicces fejek, amiket vágott, a legmélyebb gödörből is ki tudja húzni az embert. Sajnálom, hogy nem tudtunk igazán együtt tekerni a túra alatt. Szerencsére az eső elállt, hamar összeszedtem magam és útnak indultam. Kaja nem nagyon volt nálam. Tatán akartam reggel vásárolni, de most már nem akartam visszamenni. Gondoltam, hogy majd Dunaszentmiklóson beugrom egy boltba. Hosszú kaptatás után elértem a falut, ahol hamar kiderült, hogy vasárnap nincs bolt. A legközelebbi település, ahol nyitva tartó boltra számíthattam Dorog volt, 60 km-re. Bementem a kocsmába és kértem egy kávét. Megkérdeztem a kocsmáros hölgyet, hogy lehet-e kapni bármi ennivalót nála? Ropi, csoki, chips... de, elugrik ő haza, hoz kenyeret meg zsírt, azzal szívesen megvendégel. Kiadta a kávém, utasította a helyi fiúkat az udvaron, hogy tartsák a frontot, ő mindjárt jön. Négy hatalmas szelet, házi zsírral megkent kenyeret és egy lilahagymát tett elém. Bakonybélben, az ominózus helyen lenne mit tanulni tőle! Hálám jeléül meghívtam egy kávéra, csak ennyit volt hajlandó elfogadni. Távozáskor még 6 Balaton szeletet és egy csomag chipset vettem. Dorogig kihúzom vele. Hosszú, aszfaltozott, erdészeti úton kapaszkodtam a Gerecsében. Az út mellett több kilométeren át, érett szederbokrok ácsingóztak az út felé. Hamar teleettem magam, és teleszedtem a kulacsom vagy fél kiló szederrel.

Itt következett számomra az út egyik legizgalmasabb szakasza. A zöld jelzésen olyan frankó, technikás single trail csapatás jött, hogy még sokáig nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról.

Bajót után észrevettem egy darab szigetelést az út mellett. Visszakanyarodtam érte és felvettem. Arra gondoltam, hogy ezt tenném a nyeregre és kicsit elemelné az ágyékom a nyeregtől, ami már nagyon ki volt. Egy darab gumival kb. rögzítettem. Kipróbáltam és jobb volt, bár nem tökéletes. Két napraforgó tábla között gurultam, amikor eszembe jutott, hogy vágok egy csíkot a polifoamból és azt teszem a nyeregre. Épp nagy munkában voltam, amikor Bálint utolért és érdeklődött, hogy mit csinálok tulajdonképpen. Megmutattam neki újonnan felpimpelt nyergemet. Egy időre megoldotta a nyereg problémámat.


Dorogra kora délután értem be, első utam egy bolthoz vezetett, ahol jól bekajáltam. Kerestem a városban egy gyógyszertárat, gyulladáscsökkentőt és fáslit vettem a térdemre. Elindultam a gps által jelzett úton. Már épp kiértem a városból, amikor elfogott a gyanú, hogy rossz irányba megyek. Megnéztem újra, immár kisebb léptékben a térképet, és igazam volt. A gps pirossal jelölt egy utat, csak úgy, ahogy nekem is a piros szín volt beállítva az útvonal jelöléshez. Dorog nem egy nagy település, ráadásul felfelé másztam végig, úgyhogy hamar visszagurultam a boltig és a Gerecsét magam mögött hagyva rátértem a jó ösvényre. Előttem a Pilis.


Klastrompusztánál zuhanórepülésbe kezdett a kedvem és nagyon magam alá kerültem. Talán a szűnni nem akaró térd fájás, vagy a kevés alvás tette, nem tudom. Kicsit kipuffogtam magam egy parkolóban és tolni kezdtem a bringát felfelé, a meredek kaptatón. Pilisszántóra egy jó kis lejtőzéssel érkeztem meg, ami persze felvidított. Megnéztem a telefonom és a láttam, hogy kedves, bíztató üzenetek tömegét kaptam oldalbordámtól, és a barátoktól is. Hamar átértem Piliscsabára, és megállás nélkül tekertem tovább a főváros felé. A gondolat, hogy egyre közelebb vagyok a féltáv céljához, a 4. ellenőrző ponthoz, egyre magasabb hangulatba emelt. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan és milyen apró dolgok hatására tud az ember kedve változni mindkét irányba.

Piliscsabáról kiérve már lámpát kellett kapcsolnom, nemsoká a korom sötét erdőben tekertem, a holddal a hátam mögött. Nagykovácsi szélén úgy haladtam el, hogy nem is emlékszem rá. Már Budapest felett voltam a hegyen. Juliannamajor, Petneházyrét, Budakeszi út. Marci üzent, hogy hívjam, amint tudom. Újabb vadászat a Budai-hegyekben, kerüljek, de mondtam, hogy én már túl vagyok azon a szakaszon. Mondta, hogy ott vár az Erzsébet-kilátóban. “Mindjárt ott leszek!” - hangzott a naiv válasz. Csak “simán” a Jánoshegyi, aszfaltozott úton kellett felmászni a kilátóig, de úgy éreztem sosem érek fel. Marhára fájt újra a fenekem, a térdem, a lelkem, mindenem. Aztán egyszer csak közvilágítást és egy bringalámpát pillantottam meg. Marci volt az. Mosolyogva üdvözölt, együtt toltuk fel a bringáinkat a kilátóig. Újabb gyöngy, csoki, redbull, és egy kis lélekápoló beszélgetés következett. Marci hazafelé indult, én maradtam. Kicsit lenyújtottam, ettem és átgondoltam, hogy hol töltsem az éjszakát. Éjfél elmúlt már, és én teljesítettem a túra felét...


Folyt. köv.!


Szöveg: Boros Balázs Mókus Fotó: Apjok Róbert, Cseh András, Domaniczky Tivadar, Tószegi Máté, Vincet Ollivier, Boros Balázs Mókus


1384 megtekintés

Copyright Bikepacking Hungary - Kalandbringás Sportegyesület 2020
Budapest, Hungary

info@bikepackinghungary.com