Egy 1200 km-es tanmese - a Hungaria Divide 2. rész

Frissítve: nov 10

Úgy döntöttem elindulok kifelé a városból és majd lesz, ahogy lesz. Hűvösvölgyig lejtőzés várt, közben nyitva tartottam a szemem (minden értelemben) hátha látok egy alvásra alkalmas helyet. Valójában azonban nem igen akartam a városban aludni.


Elkezdtem felfelé mászni a vitorlázó repülőtér felé. Elért az álmosság első hulláma. Másztam az alvó város felett, langyos szellő fújdogált. Nem álltam meg, mentem tovább. Pesthidegkút fölött kifogyott a gps-ből az elem. Nem volt nálam több tartalék, Dorogon elfelejtettem venni. Maradt a jobb napokat látott telefon. power bank-re dugtam és a kormányra gumiztam, hogy navigálni tudjak. Szerencsére működött és használható volt. (Sokszor percekig vártam, hogy betöltsön az Osmand térképe, megtalálja a pozíciómat a gps, stb.) Ürömre értem, ahol a hegyen kutyák csaholtak minden kerítés mögött. Azt vártam mikor tör elő egy habzó szájú eb valamelyik udvarról, de megúsztam a dolgot. Pilisborosjenőn ért utol a hajnal. Egy benzinkútra gurultam. A mosdóban picit megmostam az arcom, szörnyen néztem ki. Vettem egy péksüteményt és egy energiaitalt, ez utóbbinak rettenetes íze volt. Minden marta a gyomromat, már tudom, ez a fáradtság hatása. Az energiaitalt a kulacsomba töltöttem és Csobánka felé vettem az irányt. A holtponton túl voltam és jókedvűen gurultam az erdőben. Nagyon könnyednek, szinte súlytalannak éreztem a testem. Olyan volt, mintha nem is én irányítanám a bringát, hanem az engem. Nem éreztem meddig tartok én és hol kezdődik a kerékpár. Soha előtte nem volt még ilyen érzésem. Nem mondanám, hogy flow volt, inkább nagyon békés és megnyugtató.


A reggeli kellemes melegben haladtam észak felé. Beszéltem az otthoniakkal, jó kedvem volt, fájdogált a térdem és a fenekem is, de nem érdekelt. Lajosforrás, Pilisszentlászló, innen már ismertem a pontos utat, mert a verseny előtt bejártam ezt a szakaszt Visegrádig. Tudtam, hogy milyen a terep, mennyi mászás vár rám, mi után mi jön, már a gps-t se kellett nézzem, kék kereszt végig. Azért így fáradtan hosszabbnak tűnt az út, nyilván tovább is tartott de még így is jó esélyem volt elérni a kiszámoltnál egy órával hamarabbi kompot. Próbáltam elfoglalni magam, nem elaludni. Hangosan arról tartottam eszmecserét magammal, hogy mi lenne ha ezt-azt postára adnék Nagymaroson? Majd éjjel megyek, nappal alszom, amikor melegebb van és így felgyorsulok. Szinte mámorosan cikáztak a gondolatok a fejemben. Számolgattam a súlyt, miért tartsak meg, vagy épp adjak le valamit a nálam lévő cuccokból. Mire Visegrád fölé értem már konkrét lista volt a fejemben. Gurulás közben fotózkodtam a kilátó pontnál és Visegrádra leérve, a kompig még volt időm egy fagyit is elnyalni.


Még az eredeti setuppal, Visegrád fölött.


A 10:45-ös komppal átkeltem a Dunán, Nagymarosra. Első utam a Napkereki Küküllő Kerékpár Szervizbe vezetett, ahol Tamást kérdeztem van-e defektgátló folyadéka, mert elég sok tej elfolyt az újra és újra nyomást vesztő hátsó gumimból, de sajnos nem tartott raktáron. Kaptam tőle viszont egy kartondobozt és némi ragasztószalagot, hogy postára adhassam a cuccaim. Ment az esőgatya, pehelykabát, a kisebbik power bank, a kiürített pénztárca, az egyik bringás alsó és zokni... Összesen mintegy 2 kg-tól szabadultam meg. A polifoamom a szervizben zaciba vágtam, majd egyszer kiváltom pár sörrel.

A postán feladtam a csomagot. Vicces szitu volt, mert egy faluval arrébb, Kismaroson lakom, de nem akartam szabályt szegni. Boltba mentem, egy kis ebédért, meg hideg, alkoholmentes, gyümölcsös sörért és lementem a partra. Levettem a zoknim és nagyon megijedtem mert elég cefetül nézett ki a lábam. A talpamon hatalmas fehér vízhólyagok voltak, a sok tolás miatti gyaloglás lehetett az oka. Ekkor gondoltam át, hogy gyakorlatilag tök ritkán álltam meg lábat szellőztetni, zoknit szárítani. És a nedves zokniban, még ha gyapjú is, nagyon fel tud ázni a lábunk. Begyalogoltam térdig a Dunába és áztattam egy kicsit a lábam. A szétázott lábamat még jobban megáztatni? Így utólag én sem értem miért csináltam, de akkor azért már nem voltam teljesen beszámítható állapotban. Jól esett és rosszabb nem lett, ez később kiderült. És az is, hogy igazából nem is vízhólyagok voltak, csak nagyon felázott a lábam. Nekimentem a Fehér-hegynek, csak úgy izzott az aszfalt a forróságban. Ez Nagymaros egyik legmeredekebb utcája, 20%-os emelkedéssel. Egy idő után már csak toltam. Mire felértem az utca végében induló turistajelzéshez, már a seggemről is patakokban folyt a víz. Ott valami eltörhetett. Mentem tovább Törökmező felé, majd Kóspallag irányába, de nem éreztem a chi-t. Pedig hazai terepen voltam, jönnie kellett volna az érzelmi boostnak, de hiába. Nagyon fáradt voltam már, a forróság csak rátett (vagy inkább kivett) egy lapáttal.


Királyréten vettem egy kávét, és kifeküdtem a fűbe. Gondoltam erőt gyűjtök a 10,8 km-es +563 m szint mászáshoz, aminek minden kanyarját ismertem, mert az egyik edzőköröm része, és a legjobb időm 53 p volt a Királyrét-Nagy-Hideg-hegyi Turistaház szakaszon.


Cefet mód nem esett jól. Az összes erő kiment belőlem, már 30 órája fent voltam. 3,5 km után az aszfaltról ráfordultam a kavicsos útra és csiga tempóban mászni kezdtem. Az első kanyart magam mögött hagytam épp, mikor megpillantottam mögöttem 2 bringást közeledni. Az egyikőjüket gyorsan felismertem, Marci volt az. Ő Pesten orvosolta fék problémáját, ahonnan reggel indult el. Én éjjel hagytam magam mögött a várost, és Marci utol tudott érni. A másik srác a fotós csapat egy tagja volt, az összes cucca a hátán lógó masinája volt. Kérdésükre, hogy hogy vagyok, csak őszintén és velősen tudtam felelni: “Szarul!”. Szerintem látták rajtam, hogy nem vagyok barátságos kedvemben (ezért utólag is elnézést) és maguk mögött hagytak. Ez volt a végső döfés a lelkemnek. Nagyon összezuhantam akkor. Emlékszem rengeteg harag volt bennem és düh, csalódottság, tehetetlenség és fájdalom. Nagyon közel álltam a síráshoz, nem emlékszem, még az is lehet, hogy sírtam is. Nem bírtam tovább az ülésen ülni, annyira rettenetesen fájt mindenem. Tolni kezdtem a bringát. Eddig tolás közben a térdem is pihent, de most már gyaloglás közben is fájt. Kész voltam. Se tekerni, se gyalogolni nem tudok. Mi lesz így? Hogy fogom így folytatni az utat? Akarom egyáltalán? Gondoltam (naivan) kipróbálom, hátha a nadrág varrása miatt is kényelmetlen ennyire az ülés. Levettem a shortom és bringás “bugyiban” próbáltam tekerni egy kicsit. Nem lett jobb. Szinte a polifoam minden kis rücskét éreztem a hátsómmal. A következő ötletem (fogalmam sincs, hogy honnan és miért) az volt, hogy kipróbálom meztelen fenékkel a tekerést. Hogy akkor milyen? Azon nem gondolkodtam ezen a ponton, hogy ha csoda történne és ruha nélkül egyáltalán nem fájna a hátsóm, akkor mégis hogyan abszolválnám a maradék 400 kilométert alul semmiben. Ahogy a mondás tartja: “Majd akkor megyünk át a hídon, ha odaérünk.”. Lekaptam hát az alsóm, és meztelen fenékkel “pattantam” nyeregbe, azonban a csoda nem jött és szomorúan kellett konstatálnom, hogy ez biza nem segít. De legalább nem kell azon gondolkodnom, hogyan fogom félmeztelenül átszelni fél Magyarországot. Azért azt hadd tegyem hozzá, hogy ez az út nem forgalommentes. Túrázók, bringások, a turistaház alkalmazottjai, erdészek járnak arra. El nem tudom képzelni, hogy mire gondoltak volna, ha meglátnak engem, a leírt módon közelíteni...


A maradék, 5 kilométert, ruhában, a bringát tolva tettem meg. 2 óra 30 perc alatt sikerült felérnem a turistaházhoz. Megérkeztem az ötös ellenőrző ponthoz. Gyöngyvadászat, csekk. A teraszon letámasztottam a bringámat és beléptem a kellemes hangulatú, ismerős térbe. Marciék épp az utolsókat kanalazták levesükből. Utólag elmondták, hogy nagyon rosszul festettem. Nem volt ez másképp belülről érezve sem. A fiúk nemsoká indultak is tovább, nekem esélytelen volt a továbbhaladás.

Ez ennyi volt, gondoltam. Innen nincs tovább, csak kiszállni, és hazafelé venni az irányt. Irtó csábító volt. 20 km gurulás, max. 1 óra és erőfeszítés nélkül otthon vagyok. Szeretetben, kényelmes otthonban, ahol megszűnik minden szenvedésem. Az egyik leghasznosabb tanács, amit ultra versenyzőktől hallottam, hogy soha ne este, elhamarkodottan dönts. A párom is kérte, hogy aludjak fent a turistaházban, egyek sokat, pihenjek és lássam meg másnap hogy érzem magam. Kértem babgulyást, sztrapacskát, sört. Kivettem egy szobát, lezuhanyoztam, kimostam az alsóm, konnektorba dugtam a tölteni valót és lefeküdtem aludni.

Táv: 249 km Szint: +5318 m Mozgásban töltött idő: 21ó 43p Átlagsebesség: 11,44 km/h


6. fejezet: Új nap virrad

Álomtalan éjszakából ébredtem. Besütött a nap, kinyitottam az erkély ablakot és friss, hűvös levegő kezdte megtölteni a szobát. Nagyon kiszáradtam éjjel, rögtön inni kezdtem. Újra lezuhanyoztam és pakolni kezdtem a cuccaim. Lehordtam mindenem a világosságtól úszó, földszinti étterembe, ahol egy lélek sem volt, csak kellemes zene fogadott. Nemsoká előkerült Lídia és megkérdezte mit szeretnék reggelizni és milyen kávét kérek. Virsli, americanoval. Nem is ettem, inkább faltam az ételt. Kértem tűt, cérnát, ollót és valami rossz polifoamot. A láthatósági mellényemből levágtam egy csíkot, amin volt fényvisszaverő szalag. A mellényről átvarrtam rá a tépőzárat, a többi ment a kukába. Minél kevesebb a súly, annál jobb lesz nekem. A kapott polifoamból darabokat vágtam és új szivacsozást gyártottam a nyeregre, mert a régi, aminek nem sima volt a teteje, hanem pöttyözött, nagyon kínzott már. Kicseréltem a megkopott hátsó fékbetéteket és beállítottam a féket. Letisztítottam és újraolajoztam a láncot. Jó volt pepecselni, készülődni, ez azt jelentette megyek tovább. Nem tudtam, hogy mi vár még rám, sejtettem, hogy lehetnek még lentek, de azt tudtam, hogy semmi sem tart örökké. Se az út, se a mászások, se a fájdalom. Egyszer vége szakad és én ott akarok lenni, amikor ez megtörténik. Amikor mindez azért történik meg, mert célba érek. Nem pedig azért, mert feladom. A párom és a barátok is bíztattak, és nagyon örültek, hogy megyek tovább. Nem akartam kapkodni, nem siettem sehova. Volt még bőven időm befejezni. 12-kor kezdtem lefelé gurulni, vissza, Magas-Tax felé. Útközben találkoztam Rannal, aki szegény maga is nyereg problémákkal küzdött. Mondta, hogy Diósjenőn orvoshoz fog menni. Később olvastam, hogy ő sajnos onnan már nem tudta folytatni a túrát.


Izgalmas, erdei szakasz következett a hűvöset nyújtó fák alatt. Egész gyorsan Diósjenőre értem, ahol első utam a boltba vezetett, mert semmi étel nem volt már nálam. Jóízűen falatoztam, amikor megjelent Zoli, akinek nagyon megörültem. Kiderült, ő beiktatott egy pihenőnapot, és most frissen folytatta a túrát. Gyógyszertárat kerestem, de annyian álltak a sorban, hogy inkább lemondtam róla. Elindultam Rétság felé. Ott gyógyító krémeket szereztem be az alfelemre. Jót tett a 11 órás alvás, de azért újjá nem születtem tőle. Ahhoz túl sok, kényelmetlen, túl rövid alvás volt már mögöttem. Ha tudtam volna mi vár még rám e téren! Zoli délután utolért és együtt tekertünk egy darabon, beszélgettünk bringákról, bringázásról. Jobb tempót ment nálam, lemaradtam. Újra egyedül. Az egyik faluban megszárítottam az alsómat, zoknimat, meguzsonnáztam. Szandán éreztem, hogy már nem sok van bennem, sötétedni is kezdett, hát úgy döntöttem Sasbércen, a kilátónál töltöm az éjszakát. Kicsit aggodalommal töltött el a tudat, hogy a nyáron ezen a környéken többször is láttak egy anyamedvét a bocsaival kószálni. Tankcsapdát, Eddát és Republicot énekeltem a sötét erdőben. A kilátóhoz érve mozgást láttam. Se anya, se medve nem volt, csak Zoli és egy másik, a környéken túrázó srác. Egy esőbeálló alá vackoltuk be Zolival magunkat. A sátrát ő is otthon hagyta, de legalább matraca volt. Nekem az se. A vékonyka bivakzsákot a földre terítettem és betakaróztam. Egész éjjel azt játszottam, hogy vagy alulról fázok, vagy felülről süvít be a hidegen fújó szél. Szuper cucc a quilt, de most minden megadtam volna egy hálózsákért.

Táv: 83 km Szint: +1429 m Mozgásban töltött idő: 5ó 35p Átlagsebesség: 14,9 km/h


7. fejezet: Mátrai borzasztó

Hajnalban nagyon gyorsan összepakoltam, magamra kaptam a dzsekimet és gurulni kezdtem a hideg, nyirkos erdőben. Az első falvakban még aludtak a népek, de legalább is nem mutatkozott senki. Élveztem a reggelt. Újra erőt éreztem a lábaimban, a térdem se fájt és láss csodát, az alfelem se! Felsőtoldon megálltam egy kávéra a helyi egységben. A hely kettő az egyben dohányboltként is funkcionált. Mindez egy ízléstelen, sárgásbarna függönnyel volt leválasztva. A pultra, velem szemben egy régi, meztelen nőket ábrázoló naptár oldalai voltak egyesével felragasztva. Mindent a célközönségért! Befaltam a csokit és az utolsó korty kávéval leöblítettem. Az egyik törzsvendég kint dohányzott mikor kiléptem. Válaszoltam a kérdésére, hogy hová megyek (mi a végcél), mire ő, egy értetlen, meglepett “Erre?” kérdéssel tudott csak visszakérdezni. Nem mentem bele a részletekbe, jó egészséget kívántam és nyeregbe szálltam. Zoli közben elémkerült. Bátonyterenye-Nagybátonyban megálltam reggelizni. Ugyanaz volt mint a tavalyi versenyen, húst kívántam. (Pedig nem vagyok egy kimondottan nagy húsevő, inkább eszem zöldséget.) A kisboltban vettem egy nagy adag abált disznófejet, 6 zsemlét, meg egy csokor újhagymát. A bolt lépcsőjén nekiültem komótosan falatozni. Reggeli közben megfixáltam a szétesni akaró nyereg szivacsozást. A turistaházban szerzett polifoam kevésnek bizonyult, hát fogtam az egyik feeder baget és kiszedtem belőle a szivacs merevítést. Abból szabtam pluszba a nyeregre. Az autósboltban vásárolt szigetelőszalag segített a darabokra hulló szivacson, amit a délelőtt folyamán egyszer sikerült is elhagynom és vissza kellett gyalogoljak érte egy emelkedőn. Jóllakottan indultam neki a felém ágaskodó hegynek. Jött a Galya-, és Kékestető. Egyre melegebb lett és én csak másztam és másztam, és úgy tűnt soha nem érek fel a tetejére. A fenekem is újra cefet mód fájni kezdett. és a hosszú, megerőltető mászás a térdemet is kapitulációra kényszerítette.

Óriási üvöltés hatja át az erdőt, forró fájdalom fut végig a torkomon, le a mellkasomig. Hallom ahogy, távolodik a hang, repül messze a fák között és a szemben lévő dombon szétszalad. Megrezzenek a hang hallatán. Csak állok hangtalanul az ösvényen, elfehéredett újakkal markolom a kormányt, és a sírás kerülget. Belőlem tört elő ez az állatias, elemi üvöltés. Benne volt minden haragom, csalódásom, frusztrációm és az utolsó négy nap fájdalma. Nem bírok tovább menni, képtelen vagyok tovább a kerékpáron ülni, annyira fáj már a hátsóm. Ennek már semmi értelme! Fel akarom adni, elég volt!


"Csak egy kicsit meg kell löknöd, és minden szenvedésnek vége!"


A párom, Eni szavai csengtek a fülembe: “Ha feladod, utólag nagyon nagyon bánni fogod!” De miért maradjak benne? Hiszen nem élvezem, ez nem jó. Nem az kéne, hogy legyen, hogy élvezem az utat míg keresztül bringázom az országot? Senki nem volt aki válaszoljon a kérdéseimre. Mivel nem kaptam válaszokat és ott az ösvény közepén sem várhattam soká a megvilágosodásra, tovább indultam. Csak felültem és tekertem, ha nagyon fájt már, akkor leszálltam és toltam. Épp egy hosszabb lejtőn gurultam le, amikor lepillantottam a gps-re, ami nem volt a helyén. Csak egy lyuk tátongott ott, ahol lennie kellett volna. Basszus, kiesett valahol, mert nem húztam rá a gumi rögzítést! Fék! Gyerünk vissza! Pár percig tekertem vissza(föl)felé, amikor megpillantottam az ösvény szélén a narancssárga készüléket. A kijelző sértetlen volt, a sarkára érkezett, ott jött le egy picit a gumi. Ezt a mázlit! Kemény ez a nap!

Egy naposabb részen hosszabb ebéd szünetet tartottam. Közben az átizzadt cuccaimat szárogattam. Napjában többszöri alsó szárítás, nedves törlőkendővel megtörölközés, krémezés. Ez volt a recept, amit követtem. Ha már az elejétől így csináltam volna, lehet nem itt tartok most. “Okos döntések!”, ahogy Vincent megfogalmazta, egy hosszú bikepacking túra okos döntések sorozatából áll. A másik kedvenc mondása “A navigáción múlik minden.” volt. Azt hiszem, ez volt az én egyik okos döntésem. Többször megállni és tisztán, szárazon tartani magam. Ami nem fordítja vissza a fenekemen és belső combomon, hajlatomon elindult folyamatot, de nem engedi tovább romlani.

Mátraházán a parkolóban feltöltöttem a kulacsaimat, megmosakodtam és nekiduráltam magam az utolsó 3,5 km-nek. Még 300m szint és szabadulok a reggel óta tartó nyomás alól. Közel 40 km-t másztam Nagybátonytól, hogy felérjek kicsinyke hazánk legmagasabb pontjára, az eufória mégsem jött. Az átvacogott, éber éjszaka (is) megtette a hatását. Nagyon kedvetlen voltam, és magányosan éreztem magam. Megkerestem a következő, elrejtett gyöngyöt és a madzagomra fűztem. Ettem valami tésztát az étteremben, és töltöttem a cuccaimat. Csak akkor jöttem ki, amikor a személyzet már az asztalom lábánál söpört. Az volt a tervem, hogy alszok pár órácskát, és este indulok útnak.


A már lekönnyített bringa a tetőn.


Kiterítettem a bivakzsákom a fűre, ráheveredtem és betakaróztam. Talán ha egy fél órát sikerült aludnom. Ezek a rövid alvások nem mennek nekem, nem pihentetnek. A kedvem még mindig rossz volt, de elindultam. Egy izgalmas, hosszú lejtőzés következett Recskig, ahol rendeltem egy pizzát elvitelre. Arra gondoltam, hogy addig megyek, amíg szuflával, vagy testtel bírom. Azt sejtettem, hogy nem fogok tudni éjjel tekerni. Bükkszéken fogyott el az erőm. Az út mellett volt egy mező, amin egy oldalról nyitott féltető állt, alatta kör szalmabálákkal. Fekhelyet készítettem 2 bála tetejére és elővettem a még forró pizzát. Nem egyszerű dolog egy hengeren aludni úgy, hogy közben ne ess le róla. Valahogy mégis sikerült, habár messze voltam az “aludt édesdeden” állapottól.

Táv: 133,1 km Szint: +2371 m Mozgásban töltött idő: 8ó 29p Átlagsebesség: 15,7 km/h


8.fejezet: Meghalni és újászületni

Éjjel egykor hangos ugatásra ébredtem. Volt egy olyan érzésem, hogy a kutya érzi, hogy ott vagyok, habár fogalmam sem volt, hogy melyik háznál áll őrt az eb. Csak nem akarta abbahagyni. Nem tudtam, hogy a “telek” ahol vagyok kié, és engedélyt sem tudtam rá kérni már este, de úgy gondoltam mivel kerítéssel nem volt körbekerítve be nem törtem. És talán nem bánják, ha fekszem pár órát a bálák tetején. Végül is erről szól a vadkempingezés, nem?

Arra gondoltam, hogy jobb lesz elindulni, mielőtt valaki odajön és cirkuszt csinál. Összeszedtem a cuccom és fél kettőkor bringára ültem. Eleinte közúton haladtam, bekönyököltem a kormányra és tapostam a kilométereket. Érdekes módon nem voltam fáradt, habár csak 3 órát aludtam. Csípős volt a hajnal a Bükki Nemzeti Parkba vezető szűk völgyben. Korán kelő, gombászni induló idős pár kívánt mosolyogva jó reggelt, kosárral a kezében. Zoli Répáshuta határában ért utol. A Mókus ABC-nél álltunk meg reggelinek valót nézni. Még finom kávéjuk is volt. Legalább 20 percet kajáltunk, közben jókat nevettünk, majd kiesett a falat a számból. Mindketten tök jó hangulatban voltunk, habár az én testi tüneteim nem akartak szűnni. Azt hiszem itt fogadtam el végleg, hogy ez a túra már rég nem a kerékpározásról szól nekem. Ez az út a határok feszegetéséről szól. Arról, hogy megtapasztaljam mennyire vagyok erős fejben. Nem én akartam, hogy így legyen, de én döntöm el, hogy mit kezdek a helyzettel. Bárhogy dönthetek, maradok vagy kiszállok, de minden velejáróját nekem kell egyedül cipelni. Amit igyekeztek könnyebbé tenni a barátok, Eni pedig emberfeletti módon, egyfolytában küldte felém az energiát és pozitív üzeneteket. Alig aludt nálam többet, 4-kor már kelt és azt figyelte, hogy mikor mozdul meg a 19-es számú pontocska és este későig nyomta a supportot.

Zoli megnyomta Bánkútnak felfelé, hamar eltűnt a szemem elől. Az aszfaltozott erdészeti úton már könnyebb volt a mászás. Felértem az étteremhez, és begurultam az udvarára. A Whatsup csoportunkba küldött képek segítették az indulókat, hogy mindenhol megtalálják a gyöngyöket. A képen lévő épület nem hasonlított az előttem állóra. Hát persze, ugrott be, nekem a turistaház kell. Picit kóvályogtam a környéken, míg végül rendesen megnéztem a térképet és megtaláltam a turistaházat. A ház zárva, sehol egy lélek se. Találtam egy kinti konnektort, feltettem a lámpám tölteni, és kiteregettem szárítani való ruháimat. Odahúztam magamnak egy napozóágyat, és betakarózva ráfeküdtem a hideg műanyagra. Az idő hűvöses volt, fújdogált a szél, fátyolfelhős volt az ég, kimondottan jól esett a meleg takaró. Fél óra múlva egy rally autó hangjára ébredtem. Kiderült, hogy a házat üzemeltető csapat érkezett meg, előkészülni a hétvégére. Amit rally autónak hittem az valóban az is volt. Két Impreza állt a ház mögötti kocsibejárón. Picit még heverésztem, aztán pakolni kezdtem a cuccaim. A csekkponton a következő gyöngy mellett RedBullt is hagytak a szervezők. Megkérdeztem a turistaházat üzemeltető hölgytől, hogy nincs-e véletlenül valami régi, rossz szivacsa? Kicsit kutakodott, majd előhozott egy 20 cm vastag 40x60 cm-es szivacs darabot. Tökéletes! Kettévágtam, az egyik darabot elraktam tarcsiba, biztos, ami biztos. Már semmit nem bízok a véletlenre. Két gumi segítségével felfogadtam a gigászi szivacsot. Cudarul nézett ki, de ég és föld volt a nyergen ülni. Felültem és csapatni kezdtem lefelé Mályinka irányába. Dédestapolcsányban bementem egy boltba, hogy elegendő ételt, nasit és elemet vegyek magamhoz, mert innen már csak kis településeken vezetett keresztül az út, és sanszos volt, hogy nem fogok nyitva tartó boltot találni. Megebédeltem és tovább indultam Putnok irányába. Egy hosszabb aszfaltos rész következett, amit, ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem bántam. Nyugati szél fújt, vártam, hogy keletnek forduljak és legyen egy kis segítségem. Nagyon szép, dimbes dombos vidéken vezetett az út. Jól mentem, faltam a kilométereket, de még mindig kb. 160 km volt hátra, a végén a Zemplénnel.


A Putnok környéki domság teljesen elvarázsolt szépségével.


Egyik településen mentem át a másik után, megszűnt az idő, csak forogtak a lábaim. A szivacs egész jól tompított, a térdemmel se nagyon foglalkoztam már. Csak könyököltem, amikor tudtam és hajtottam. Rámsötétedett, de én csak mentem. Ettem, ittam, mentem. Mérán megkergettek a falu szélén a kutyák, de addigra már lapult pár kő a zsebemben és nem restelltem néhányat közéjük dobni, ez hatott. Boldogkőváraljára éjfél körül értem. Csak onnan tudom, hogy a gps éjfélkor lezárja az adott nap trackjét és újat kezd. Odaértem a vár alá, de abból semmit nem láttam a sötétben. Hirtelen borzasztó fáradtság tört rám. Olyan hirtelen csimpaszkodott a szemhéjaimra, hogy nem volt időm felkészülni rá. Csak húzott le valami kellemes, meleg gödörbe. Gyorsan előkotortam a táskámból a Nehéz pillanatra! “felíratú” energia italomat és felhajtottam. A kutyák nem szerették a falvakban, amikor megálltam vizet tölteni, óriási ugatást csaptak. Nem akartam felverni a házakban alvókat, de muszáj volt innom. Tudtam, hogy az utolsó rész sem lesz könnyebb, a szervezők becsempésztek még ide is egy csomó szintet. Már rég eldöntöttem, hogy megpróbálom alvás nélkül befejezni. Regéc alá 3 körül értem. Eltekertem az alvó Zoli mellett. Szinte súlytalannak éreztem magam a várhoz való mászáson, pörgött a lábam, nem voltam fáradt, se fájdalom sehol. Óriási macskabagoly szállt el a fejem felett és felült egy előttem lévő fára. Nem zavartatta magát, amikor megvilágítottam a fejlámpával. Fent voltam a vár bejáratánál, erős, hideg szél fújt. Felvettem minden meleg ruhámat, a hosszú ujjú kesztyűt, sapkát, és ¾ 4-kor elkezdtem ereszkedni. Nem mertem őrülten engedni neki, mert nagyon nem éreztem már a határokat, hirtelenek, megkésettek kezdtek lenni a mozdulataim. Leérve picit levetkőztem és nekimentem az utolsó, számomra az egyik, ha nem legnehezebb szakasznak.

A hajnal teljesen összefolyt. Valami se nem éber, se nem alvó állapot között lebegtem. Néha már nem tudtam eldönteni, hogy álmodom ami történik, vagy ez még valóságos. Halucinálni kezdtem. Sétáló macskának néztem egy tuskót, a fák folyton elsétáltak a helyükről, és a főszervező Marcit is látni véltem egyszer az ösvény szélén. Rettenetes volt. Az agy játéka a testtel. Még jó, hogy zötyögős, köves úton tekertem fölfelé, különben tuti, hogy elaludtam volna. A szememhez nyúltam és valami nem stimmelt. Valami nem volt a helyén! De mi? A szemüveg! Nincs rajtam az átlátszó szemüvegem. Valahogy összeraktam, hogy a legutolsó megálló alkalmával (ami lehetett 1 perce de egy órája is, ki tudja) levehettem, dolgom végeztével elfelejtettem visszavenni, és elhagytam a zötykölődésben. Otthagytam a világító bringát az ösvényen és elkezdtem visszasétálni. Közben hangosan beszélgettem magammal, hogy hát igen, ezt jól elhagytam. Meg legalább felébredek a sétálástól, lám minden rosszban van valami jó is. Jó sokat, több kanyart is visszagyalogoltam, közben az ösvényt pásztáztam. Egy ponton túl úgy éreztem, mint a mélytengeri búvár, aki már talán túl mélyre merül, ahonnan nincs visszaút. Elengedtem a szemüveget és visszafordultam. Magam is meglepődtem, hogy milyen messze visszaereszkedtem. Kezdett egy hülye érzés megfogalmazódni bennem, hogy nem lesz ott a bringám. (Ki a franc vinné el hajnal fél ötkor az erdő közepéről?) Befordultam a kanyarban és megláttam a fényt. Nagyon megörültem neki, emlékszem még futottam is (De minek?). Szemüveg nélkül folytattam a keserves mászást. Nem akartam a lassú telefonommal húzni az időt, a kilométeróra kissé pontatlan magasságmérőjét néztem, számolgattam hogy mennyit másztam már és még kb. mennyi van vissza, de nem akart kijönni a matek. Több van, mint kéne. El nem tévedtem, a tracken vagyok, de a célt meg a fiúkat még sehol nem látom, úgyhogy menni kell tovább.

Volt egy pont, ahol letértem a jelről. Visszamentem és nem tudtam, hogy merről jöttem. Konkrétan nem tudtam megmondani, hogy az elágazásban melyik irányból jöttem! Beletelt néhány percbe, mire megfejtettem, hogy akkor most merre is kell tovább mennem.

Ereszkedni kezdtem a napfelkeltében, amit jó jelnek vettem. Már az ereszkedést. Lehet, hogy ez már a finish? Nem tanulmányoztam át kellően a térképet. Ha így tettem volna tudom, hogy még vár rám ez-az. Leértem Vágáshutára és megnéztem a térképet. Még 7,5 km és 260 m szint volt előttem. Mi? Képtelenség! Én ezt már nem bírom ki, lefekszem az aszfaltra és nem kelek fel többet. Eni üzenete jelent meg a képernyőn: "Meg ne állj! Menj folyamatosan, mindegy milyen sebességgel, csak maradj mozgásban! Kibírod, mindent kibírsz!" Egy pár órája volt bennem egy egészséges versenyszellem. Gondoltam ha már megelőztem Zolit, csak illene előtte beérni. A 15 %-os emelkedőn már sípolt a tüdőm, lila karikák cikáztak a szemem előtt, semmi mást nem akartam, csak hogy legyen már vége. Egy ritkás erdő következett egy kis lefelével. Egyszer csak kiértem egy mezőre és szemben megpillantottam a gyönyörű tavat. Egyszerre békesség és nyugalom töltött el. Mint Russell Crowe-t a Gladiátor végén (Séta a búzában...). Láttam a srácokat, ahogy a távolban várnak. Csendben odagurultam hozzájuk. Marci, a főszervező gratulált először. Nem emlékszem mit mondott. Aztán jöttek sorban a többiek, pacsi, ölelés, fotó. Elvették a bringám és letámasztották. Kicsit leb@sztak, hogy azt ígértem (egy vicces üzenetben), napfelkeltekor számíthatnak jöttömre, ezért mindenki ott strázsált a tóparton, én meg sehol. Már fél nyolc van, hol voltam eddig? Persze nem gondolták komolyan, de jó a haldokló, lábán alig álló, seggét elhagyó, bringás társunkat szivatni egy kicsit. Csak röhögtem, én ugyanezt csináltam volna fordított helyzetben.



Mi volt aztán? Úgy ahogy voltam, koszosan, büdösen mentem velük reggelizni. Beszéltem Enivel, szerintem ő jobban izgult, hogy mikor érek már be, mint én magam. Főleg, hogy az utolsó szakaszon olyannyira nem volt térerő, hogy a tracker szerint álltak a versenyzők, így nem lehetett megsaccolni sem, hogy ki hol jár az utolsó 40 km-en. Reggeli közben Zoli is beért. Sokkal jobban nézett ki mint én, egy cseppet sem volt meggyötörve. Marci átadta nekem az egyik különdíjat, egy Selle San Marco nyerget. Mondta, hogy a verseny elején, még nem tudta kinek, milyen szempont alapján fogja odaadni, de én megalkottam a saját kategóriámat. A szivacsos nyergemmel nem tudtak betelni. Ott hagytam őket, hadd csodálkozzanak még egy picit, én lefürödtem, és ledőltem aludni.


Bár egyben mentem, de a gps kétfelé szedte az éjfél miatt. Így talán jobban látszik, hogy mennyire belassultam az utolsó szakaszon, Regéc után. 1. szakasz: Bükkszék-Boldogkőváralja

Táv: 217,5 km Szint: +3670 m Mozgásban töltött idő: 13ó 46p 22mp

Átlagsebesség: 15,8 km/h

2.szakasz: Boldogkőváralja-Rudabányácska

Táv: 60,5 km Szint: +1490 m Mozgásban töltött idő: 5ó 11p Átlagsebesség: 11,5 km/h


9. fejezet: Prológus

Három óra alvás után arra ébredtem, hogy nagyon éhes vagyok. Gábor pakolt valamit a szobában, mondta, hogy épp most van ebéd, menjek le, a többiek már az asztalnál ülnek. Felvettem a pólóm, amin az állt: “Hungarian Divide 1200 km Finisher”, és lebattyogtam az étteremhez. A többiek vigyorogva fogadtak. Ebéd, sör, dumálás, édesség, kávé, vonatra indulók búcsúztatása, kis házi verseny egy ebike Meridával, tóparton fetrengés, dumálás, vacsora, sör, dumálás. Így nézett ki a napunk. Késő estére vártuk Ákost. Én már ülve elaludtam, de azért belűl nagyon vártam őt. Megjött. Pacsi, vacsi, sör, sztorizgatás. Vidám volt, mint mindig.


Másnap egy újabb bőséges, finom reggelivel indítottunk. Szegény felszolgáló lányok alig bírták újratölteni az büféasztalt, ettünk, mint az aratók. Kilenc körül megjöttek Eniék. Végig ott volt velem, minden egyes percben, most pedig ide is eljött értem. Nem is ő lett volna, ha nem lep meg minket valamivel. A kezében lóbált hűtőtáskából házi készítésű sajttorta került elő, tányérok és villák. Hamar mindenkinek vágott egy szeletet, és mi már megint ettünk. Durva volt, mindenkit névről ismert, ki, mikor, milyen tempóban ment, mikor állt meg hosszabban, hanyadik lett. Pro szinten nyomja a dot watchingot (résztvevők mozgásának figyelését)!

Maradtunk még ebédre, nehéz volt otthagyni a helyet, a srácokat. A bringák felkerültek a bringa szállítóra, minden cuccunkat bepakoltuk. Eljött a búcsú pillanata. Vincentet egy pár napra örökbe fogadtuk, hogy nálunk várja ki, míg pesti albérlete felszabadul. Így, hogy ő is ott volt körülöttem, egy kicsit könnyebb volt lezárni ezt az egész kalandot.


Nekem ez az út elsősorban nem a bringázásról szólt. Legalább is Zirctől egyre kevésbé. Habár a bringa volt az eszköz a gyönyörű tájakon való átkeléshez. Majdnem feladtam, de valami vitt tovább. Meg akartam tudni mi van a fájdalmon túl. Ezzel a két éjszakai tekeréssel váltam (magamnak) ultrakerékpározóvá. Nem versenyzővé, de igazi ultrássá. Tudom már mi van a fájdalmon, görcsön, fáradtságon, halucinációkon túl. Mikor az utolsó, pár kilométeren már azt éreztem, hogy nem bírom tovább, nem bírok ki még egy emelkedőt, fizikailag képtelen vagyok rá, akkor visszaültem a bringára és tekertem tovább. Mert a fentebb felsoroltakon túl, ha hajlandó az ember tovább menni, újabb és újabb tartalékokat talál, olyan erőforrásokat, olyan kitartást, amiről előtte azt sem tudta, hogy létezik egyáltalán. Kincsek vannak odát, csak magas a fal, amin át kell mászni értük.


A bikepacking a kitartásról is szól. Menni tovább, míg megleled a falakon túli kincseket. (A képen Boruzs Zsolt. ) Fotó: Domaniczky Tivadar


Köszönet Eninek, aki fáradhatatlan energiákkal nyomon követte az utamat és akkor is türelmesen fellapátolt a földről, amikor nagyon magam alatt voltam. A barátoknak, akik folyamatosan pozitív üzenetekkel bombáztak, és köszönet a Nagy-hideg-hegyi turistaház személyzetének, akik úgy gondoskodtak rólam, mintha csak haza mentem volna. Végezetül pedig köszönet a szervezőknek ezért a fantasztikus eseményért, amit összehoztatok!


A finisher listát, útvonalat, infókat itt találod. Jól mutatja a túra keménységét, hogy mindkét távon 30%fölötti volt a be nem fejezők aránya.


Szöveg: Boros Balázs Mókus Fotó: Cseh András, Domaniczky Tivadar, Fadgyas Enikő. Boros Balázs Mókus



722 megtekintés

Copyright Bikepacking Hungary - Kalandbringás Sportegyesület 2020
Budapest, Hungary

info@bikepackinghungary.com