Úgy döntöttem elindulok kifelé a városból és majd lesz, ahogy lesz. Hűvösvölgyig lejtőzés várt, közben nyitva tartottam a szemem (minden értelemben) hátha látok egy alvásra alkalmas helyet. Valójában azonban nem igen akartam a városban aludni.
Elkezdtem felfelé mászni a vitorlázó repülőtér felé. Elért az álmosság első hulláma. Másztam az alvó város felett, langyos szellő fújdogált. Nem álltam meg, mentem tovább. Pesthidegkút fölött kifogyott a gps-ből az elem. Nem volt nálam több tartalék, Dorogon elfelejtettem venni. Maradt a jobb napokat látott telefon. power bank-re dugtam és a kormányra gumiztam, hogy navigálni tudjak. Szerencsére működött és használható volt. (Sokszor percekig vártam, hogy betöltsön az Osmand térképe, megtalálja a pozíciómat a gps, stb.) Ürömre értem, ahol a hegyen kutyák csaholtak minden kerítés mögött. Azt vártam mikor tör elő egy habzó szájú eb valamelyik udvarról, de megúsztam a dolgot. Pilisborosjenőn ért utol a hajnal. Egy benzinkútra gurultam. A mosdóban picit megmostam az arcom, szörnyen néztem ki. Vettem egy péksüteményt és egy energiaitalt, ez utóbbinak rettenetes íze volt. Minden marta a gyomromat, már tudom, ez a fáradtság hatása. Az energiaitalt a kulacsomba töltöttem és Csobánka felé vettem az irányt. A holtponton túl voltam és jókedvűen gurultam az erdőben. Nagyon könnyednek, szinte súlytalannak éreztem a testem. Olyan volt, mintha nem is én irányítanám a bringát, hanem az engem. Nem éreztem meddig tartok én és hol kezdődik a kerékpár. Soha előtte nem volt még ilyen érzésem. Nem mondanám, hogy flow volt, inkább nagyon békés és megnyugtató.
A reggeli kellemes melegben haladtam észak felé. Beszéltem az otthoniakkal, jó kedvem volt, fájdogált a térdem és a fenekem is, de nem érdekelt. Lajosforrás, Pilisszentlászló, innen már ismertem a pontos utat, mert a verseny előtt bejártam ezt a szakaszt Visegrádig. Tudtam, hogy milyen a terep, mennyi mászás vár rám, mi után mi jön, már a gps-t se kellett nézzem, kék kereszt végig. Azért így fáradtan hosszabbnak tűnt az út, nyilván tovább is tartott de még így is jó esélyem volt elérni a kiszámoltnál egy órával hamarabbi kompot. Próbáltam elfoglalni magam, nem elaludni. Hangosan arról tartottam eszmecserét magammal, hogy mi lenne ha ezt-azt postára adnék Nagymaroson? Majd éjjel megyek, nappal alszom, amikor melegebb van és így felgyorsulok. Szinte mámorosan cikáztak a gondolatok a fejemben. Számolgattam a súlyt, miért tartsak meg, vagy épp adjak le valamit a nálam lévő cuccokból. Mire Visegrád fölé értem már konkrét lista volt a fejemben. Gurulás közben fotózkodtam a kilátó pontnál és Visegrádra leérve, a kompig még volt időm egy fagyit is elnyalni.
Még az eredeti setuppal, Visegrád fölött.
A 10:45-ös komppal átkeltem a Dunán, Nagymarosra. Első utam a Napkereki Küküllő Kerékpár Szervizbe vezetett, ahol Tamást kérdeztem van-e defektgátló folyadéka, mert elég sok tej elfolyt az újra és újra nyomást vesztő hátsó gumimból, de sajnos nem tartott raktáron. Kaptam tőle viszont egy kartondobozt és némi ragasztószalagot, hogy postára adhassam a cuccaim. Ment az esőgatya, pehelykabát, a kisebbik power bank, a kiürített pénztárca, az egyik bringás alsó és zokni... Összesen mintegy 2 kg-tól szabadultam meg. A polifoamom a szervizben zaciba vágtam, majd egyszer kiváltom pár sörrel.
A postán feladtam a csomagot. Vicces szitu volt, mert egy faluval arrébb, Kismaroson lakom, de nem akartam szabályt szegni. Boltba mentem, egy kis ebédért, meg hideg, alkoholmentes, gyümölcsös sörért és lementem a partra. Levettem a zoknim és nagyon megijedtem mert elég cefetül nézett ki a lábam. A talpamon hatalmas fehér vízhólyagok voltak, a sok tolás miatti gyaloglás lehetett az oka. Ekkor gondoltam át, hogy gyakorlatilag tök ritkán álltam meg lábat szellőztetni, zoknit szárítani. És a nedves zokniban, még ha gyapjú is, nagyon fel tud ázni a lábunk. Begyalogoltam térdig a Dunába és áztattam egy kicsit a lábam. A szétázott lábamat még jobban megáztatni? Így utólag én sem értem miért csináltam, de akkor azért már nem voltam teljesen beszámítható állapotban. Jól esett és rosszabb nem lett, ez később kiderült. És az is, hogy igazából nem is vízhólyagok voltak, csak nagyon felázott a lábam. Nekimentem a Fehér-hegynek, csak úgy izzott az aszfalt a forróságban. Ez Nagymaros egyik legmeredekebb utcája, 20%-os emelkedéssel. Egy idő után már csak toltam. Mire felértem az utca végében induló turistajelzéshez, már a seggemről is patakokban folyt a víz. Ott valami eltörhetett. Mentem tovább Törökmező felé, majd Kóspallag irányába, de nem éreztem a chi-t. Pedig hazai terepen voltam, jönnie kellett volna az érzelmi boostnak, de hiába. Nagyon fáradt voltam már, a forróság csak rátett (vagy inkább kivett) egy lapáttal.
Királyréten vettem egy kávét, és kifeküdtem a fűbe. Gondoltam erőt gyűjtök a 10,8 km-es +563 m szint mászáshoz, aminek minden kanyarját ismertem, mert az egyik edzőköröm része, és a legjobb időm 53 p volt a Királyrét-Nagy-Hideg-hegyi Turistaház szakaszon.